Az én nevem krónikája

1947  december  08-án láttam meg a napvilágot Nicken a Vasút utca egy kicsi házában. Születésemkor, nagy tanácskozás után a Rozália nevet kaptam. Mi mást kaphattam volna, mikor a nagymamát, az öreg keresztmamát / ő édesanyám keresztanyja volt / és az én keresztanyámat is Rozáliának hívták. Édesanyám, mint az új beköltözött meny, nem igen szólhatott bele ebbe a döntésbe. Így hát Rozália lettem.

Születésemkor és még utána évekig az unokatestvérem is velünk lakott. Neki úgy mutattak be:  Ime a kis hugod. Ő nyilván így szólított és a család többi tagjára is ráragadt ez a megszólítás. Így lettem Hugi, és ezzel a névvel éltem gyerekkoromat, ez lett az én nicki nevem.

Répceszemerében a nagymama és családja Rózsikának szólított. A szemereiek most is így szólítanak. Ezt  meg szoktam és talán tetszett is.

E kettős név használattal akkor volt nagy gondom, mikor iskolába mentem. A nagypapa a konyhaasztal felett logó lámpáról tanította nekem a betűket. Természetesen a nevem leírását is. Azaz SZABÓ HUGI -t szép nyomtatott betűkkel. Édesanyám pedig esténként, amikor az iskolára készített föl, mint kis elsőst, gyakoroltatta velem, hogy engem Szabó Rozáliának  hívnak. A füzetemre is ez került, de a megszólítás továbbra is Hugi volt. Erre hallgattam, a tanító nénik is ezt használták. Az Orbán Erzsébet tanító néni még az esküvőmre küldött táviratot is Huginak küldte.

Most jutott eszembe egy aranyos kis történet. Nyári szünetekben a Kenyeri Gépállomásnál dolgoztam. Motorkerékpárral hozta ki a brigádvezető  életem  első fizetését. A nagymamától kérdezte meg a temető kapuban, hogy hol lakik a Szabó Rozália. Itt ezen a környéken nem lakik ilyen névvel senki, felelte ő. A motoros beberrentette a motorját, gázt adott és elindult. A nagymama meg a kezét feltartva jajveszékelve szaladt a motor után és kiabálta. Jaj hiszen az, az én Hugim. Akik látták a jelenetet sokáig csemegéztek ezen.

Amikor Répcelakra kerültem, mint felső tagozatos, Celldömölkre, mint gimnazista már hivatalosan is Rozália voltam.

A  munka helyem a Rábagyöngye, és a Nagymező Mtsz., valamint a Pannontej  ismét visszaadta a régi , számomra igazi nevemet. Annyi változás történt, hogy már nem csak Huginak, hanem Hugi néninek szólítottak. A családom szaporodásával pedig a Hugi mama megtisztelő nevet kaptam. Amióta az unokáim elnevezték a blogomat , hugi mama blognak, nagyon sokan kedveskednek e megszólítással.

Írtam ezt  2015 szeptember 02 –án

 Hugi, Rózsika vagy Rozália 

A Nicki Rábagyöngye

1959  év elején, egy nagyon hideg téli napon mentem haza az  iskolából. Szokás szerint a konyhában volt a család. Mindenki csendesen nézett maga elé, nem a meg szokott hangulat  fogadott. Egyszerre eszembe jutott a tegnap esti beszélgetés. Arról volt szó, hogy hívják a tanácsirodára a falu  férfiait  és be kell állni a tszcsébe. Be kell vinni a földet, a jószágot, a termelő eszközöket.

Egy kis idő múlva megtudtam, hogy a nagypapa  is  volt a tanácson és aláírta, hogy beviszi a földeket  a közösbe. Úgy gondolta a család, hogy így a fiatal édesapámnak nem kell majd aláírni a belépési nyilatkozatot, és maradhat a földműves szövetkezet darálósa.

Másnap azzal keresték meg a családot, hogy a nagypapa idős már  és  fiatal  munkaerőre is szüksége van a közösségnek. Hosszas beszélgetés után édesanyám lépett be a tsz tagok sorába, hogy ennek a „kérésnek „ is eleget tegyenek. Igen ám, de harmadnap már azzal a hírrel fogadták a tanácsra rendelt apámat, hogy a daráló a tsz tulajdonába kerül, és  az  is  fogja üzemeltetni. Mit volt mit tenni, édesapám is tsz tag lett.  Így történt, hogy egy családból hárman beléptek a Rábagyöngye Mtsz-be. Fájó volt látni, amikor pár hét múlva  édesapám sírva vezette a Mancit, az ő lovát  egy közös istállóba, ahol ezután lakott társaival együtt. Nagyon sokáig megismertük az utcán és ő is megismerte a hangunkat. Az állatokat a nagyobb gazdák istállójában és a major istállójában helyezték el.

 Elkezdődött a közös munka. A Kondor Imre bácsi lett a tsz. elnök, a Biczó Jenő bácsi az agronómus, a Kovács  ( Hantó) Sanyi  bácsi és az Illésné Margit  a könyvelő,  a Salamon Ernő bácsi a kertész, a Hantó Ernő bácsi a pénztáros. Édesapám gyalogos munkás lett, édesanyám kertészeti dolgozó, a nagypapa hat hónap tsz. tagság után 260 Ft tsz járadékot kapott. A bevitt földek után fizettek földjáradékot, az eszközök után öt éven keresztül pár forintot a megállapított becslés alapján. Családonként járt még egy hold háztáji  föld is.

Munkaegységet írtak  jóvá  az  elvégzett munka után. A munka nehézségi foka alapján, fél egységtől kb. másfél egységig lehetett egy nap keresni. A megkeresett egység után osztották ki a termelt javakat. Például: a búzát, árpát, almát, takarmányt, cukrot, répaszeletet. Ez hívták természetbeni juttatásnak. Ebből élt a család és a háztáji állatokat is ebből tartotta el.  Eladásra is jutott, a terményforgalmin keresztül történt az értékesítés. A kertészetben megtermelt zöldségeket a TSZKER értékesítette tovább. Nagy híre volt a megyében a nicki  kertészet zöldségeinek. A falu és a környező falvak  lakossága  is a kertészetből vásárolt. A tsz irodában a Hantó Ernő bácsi pénztárosnál kellett befizetni  a zöldségek árát, és a kertészetben átvenni azt. Később már egy kis zöldséges bódé  is épült a kastély mellett, ahol lehetett vásárolni. A  Dóczy néni volt az eladó. Reggel a Boros Lajos bácsi a kertészeti kocsis hozta be a friss árut.

A kapás növényeket kimérték a tsz tagok száma szerint. Tisztán kellett tartani, leszedni  és  eladásra  elkészíteni. A termény harmada, vagy annak az  ára a családé lett. Így lehetett a háztáji gazdaságot  bővíteni, eladásra vagy a család részére  hízó marhát,  sertéseket tartani.

 Egy ideig a mezei és a kertészeti  munka  mellett  szüleim még daráltak is.

Pár év múlva édesapám elvégezte a 8  általánost, beiratkozott a mezőgazdasági technikumba és   brigádvezető, majd normás, édesanyám pedig aktív kertészeti dolgozó  lett.. A  darálást  már a Németh Jenő  végezte. Ebben az időben a kertészeti asszonyok a termelt zöldségeket savanyították és a terményekkel együtt árusították. Nagyon finom volt a csalamádé, az uborka, a paprika. A savanyító üzem a  kastély épületében volt.

 Kialakult az új élet is a faluban. Aki szorgalmasan dolgozott el tudta tartani a családját. Jó volt a termőföld. A Biczó Jenő bácsi volt az agronómus. Nem félt új dolgokat kipróbálni. Gyarapodtak az állatok, adták a sok tejet, teherautószám szállították a hízó állatokat.

Szervezett lett minden. Igaz kezdetleges módszerekkel. Este a szakemberek eldöntötték, hogy mi lesz a másnapi munka. A brigádvezetők körbe biciklizték  a  falut és hívták munkára az embereket.. A szorgalmas munka nem hiányzott a közösben sem. Emlékszem arra, hogy a Tölösben volt egy nagy búza tábla. ( Megszűntek  már a kis parcellák, nagy táblák jobban szolgálták a gépi munkát. )  Elérkezett az aratás ideje. Nagyon megdőlt a kalász, nem tudták géppel learatni. A Kondor Imre bácsi kihirdettette a faluban, hogy, aki „él és mozog” reggel  jelenjen meg kaszával, villával, hogy még eső előtt be lehessen takarítani a termést. Másnap reggel hangos volt a falu. Tsz tagok, nem tsz tagok indultak aratni. A gyülekezők soraiban megjelent a Hegedüs Vince plébános úr is. Hátára vette a villát és indult a búzát menteni. Ilyenek voltak az én kis  falum  lakói, szorgalmasak, segítőkészek.

A  Rábagyöngye tsz egyfajta szolgáltatást is nyújtott a falu lakóinak. A szolgáltatást a nem tsz tagok is , ( kevés térítési díj ellenében ) igénybe vehették. Lehetett lófogatot igényelni a ház körüli munkához, a falu  lakóit  a Gyürüsi bácsi egy zárt szekéren szállította a répcelaki állomásra, vitte az orvoshoz a betegeket,  még olyan is volt, hogy az iskolába is elvitt bennünket.

Ahogy az anyagiak engedték elkezdődött a gépesítés is. Emlékszem a Szabó Laci bácsi Hofferjára, a Bakonyi bácsi és a Szalai Pista Körmösére. A Pataki Lajcsi  Vlagyimirecére, a Séffer Jóska, és a Tóth Ernő  Utas- ára, a Nagy Laci bácsi U-28-ára, a Szabó Lajcsi és az Illés Feri lánctalpasára, az Ádám Jóska bácsi  kerti traktorjára. Egy teherautó is volt, a Tóth Pista Csepelje, azzal  mentünk  1967 februárjában az  Illésné  Margittal Sárvárra, a bankba. Hoztuk haza a pénzt. Zárszámadásra készültünk. Éjjel becsomagoltuk és másnap az ünnepi közgyűlés után mindenki átvehette  járandóságát. Ebben az évben bővült még a géppark. Egy Zil teherautó érkezett. A Horváth Lajos hozta haza, megállt a tsz iroda előtt. Mindannyian körbe jártuk, örültünk az új segítségnek. A Nagy Jóska lett rajt a gépkocsivezető. A gépek nem a fent említettek tulajdonában voltak. De bátran leírtam, hogy az övűké volt, még pedig azért, mert  nem  csak  dolgoztak  velük, hanem javították, ápolták és kényeztették azokat.

Én is dolgoztam a Rábagyöngye MTSZ –ben,   1960-1961 –ben lehetett édesapám egyik  este jött haza a munkából és mondta, hogy másnap reggel lehet menni a gyerekeknek is a kertészetbe.  Meg is jelentem jó pár társammal együtt az adott időben. A vöröshagyma fölmagzott szárát kellett letörni. Beállított bennünket az Ernő bácsi két sor közé és nagy hanggal, vidáman végeztük a feladatot. A másik munkám pedig a kéve hordás volt. Volt már kaszálógép, kévekötő gép, de a kévéket kézzel kellett kepébe rakni. Édesanyám a Niczki Ilonka nénivel társult, és az Imivel együtt mentünk kévét hordani. Két kévét vittünk a kezünkben a felnőttek  pedig négyet. Este már nehezen vánszorogtunk, húztuk a földön a kalászt. No és a tarló? Nehéz volt rajt menni, egész cipőt kellett húzni és harisnyát, pedig nagy meleg volt. A kepe tövébe mindig tettünk egy kis kenyeret és vizet, letakartuk  kabátokkal, hogy legalább a nap ne melegítse.

Mikor kimaradtam nyolcadik osztályból nyaranta  a gépállomás cséplőgépe, majd kombájnja  mellett voltam mérlegelő. Akkor úgy volt, hogy a kenyeri gépállomás kombájnjai  dolgoztak a tsz-ekben. (A kicsépelt gabona mennyisége alapján kellett munkadíjat fizetni. ) A mérlegelésen kívül a Biczó Jenő bácsi különböző kimutatások készítésével is megbízott. A középiskola befejezése után Sztk ügyintézői feladatok ellátásával  bíztak meg. Így lett a családunk negyedik tagja is a tsz dolgozója.

 Ebben az időben már a fiatalok is szívesen dolgoztak a tsz- ben. Kár, hogy a megalakítás úgy történt, ahogy történt. Az agrár végzettségű mérnökök, technikusok, szakmunkások  ki kerültek már az iskolákból. Szívesen jöttek Nickre, mert jó híre volt a tsz-ünknek. 1965-ben a Horváth Lajos az állattenyésztés, a Vizvárdy Tamás  ( a családunkból az ötödik) a műszaki  csoport élére került.

Ekkor már állt a Páskomi út mellett a tehén istálló. A Molnár néni még virágokat is ültetett és rakott az ablakokba. Rend volt és tisztaság. Egy helyre költözött a műszaki brigád is. A kovács műhelyben az Illés Pista bácsi és a Novák Jóska, bognárként a Németh Lajos és a Dömötör János bácsi, szerelőként a Buti Mihály, a Nagy Elek, a Könczöl Jóska és később az öcsém  ( családunkból a hatodik) a Pisti szorgoskodott. Ha a mezőn meghibásodott valamelyik gép, akkor motorbiciklivel ( Kettő darab volt. Egyiken a Kondor Imre bácsi közlekedett, másikon a Tamás)  vitte ki a Tamás a szerelőt és ott javították meg az elromlott „jószágot”.

Minden fontosabb munka végeztével megünnepelte a tagság a sikeres munkát, Aratást, betakarítást…. Februárban volt az év zárás. Sok munkával járt.  A hosszú számoszlopokat először kézzel, majd kezdetleges számológéppel  adtuk össze, osztottunk szoroztunk. Jó érzés volt az éves munkát sikerrel zárni. A zárszámadás a falu ünnepe volt. Az asszonyok sütötték a süteményt, a fánkot a férfiak a poharazgatásban jeleskedtek.

1968- ban a kis közösségünk nagyobbá alakult. Megkezdődött a  mezőgazdaság centralizálása. Répcelak központtal megalakult a Nagymező Termelő Szövetkezet. A  Rábagyöngye csak az emlékeinkben él tovább.  

    „Volt egy osztály, egy egész világ,

    Te is ott voltál, emlékszem rád,

    Mert néha még tart az osztálykirándulás.”

                  (Sztevanovity Dusán)

        Diák éveim.

    Celldömölkön  járok, olvasom a helységnév táblát és  a velem utazók hallják tőlem: ez a város az én boldog diákéveim városa. Az útról rápillantok a  régi  iskolámra  és  elcsendesedek. Eszembe jutnak az emlékek, jók is, kevésbé jók is. Most már tudom, hogy milyen apróságok  jelentettek nagy gondokat akkor, és így visszagondolva milyen gondtalan, vidám  diák éveket biztosítottak nekem a szüleim. Köszönöm nekik, hogy a tudás megszerzését fontosnak tartották, és mindent megtettek azért, hogy tovább tanulhassak.

Mint most is, az 1962-es évben is be kellett adni a középiskolai jelentkezési íveket az általános iskolába és az iskola továbbította azokat a megjelölt helyre.  Két  iskolát  kellett megjelölni. A  sorrend  az  iskolák nehézségi foka szerint történhetett. / Pl. technikum, gimnázium, ipari tanuló képző /  Én  a  szombathelyi közgazdasági technikumot és a celldömölki gimnáziumot jelöltem meg.  Nagy pénteken sírdogáltam a templom orgonája mögött, mert  aznap kaptam a levelet, hogy a technikumba nem vettek föl. Továbbították Cellbe a jelentkezésemet. Este édesanyám nyugtatott: talán jobb is, így nem kell a háztól elköltözni a kollégiumba. Cellbe  tudsz járni  vonattal is. Egy, két héten belül megkaptam az értesítést, hogy felvettek a gimibe.  Előző kudarcomat elfeledve örültem, és  készültem az  új iskolámba.

Új iskola, új társak, új tanárok. Izgatott voltam. De ezt is hamar meg szoktam, és kezdődhetett életem gondtalan, gyönyörű négy éve, a minden napos utazás, a korán kelés.

A házunk előtt állt meg a vonat. Reggel hatkor indult és este hétkor vissza.  A celli  állomásról  sorban mentünk a gimnáziumig iskola köpenyben, egyen sapkában.  A  kék sapkán elöl az iskola címere CBG  / Celldömölki Berzsenyi Gimnázium / kezdőbetűkkel, és az oldalán annyi  sárga zsinór ahányadikasok voltunk. Amikor beértünk egy  óra  még  a rendelkezésünkre állt  a tanítás kezdete előtt. Erre az egy órára a lázas készülődés, kapkodás volt a jellemző. Az előző délutánról nem egy  órai, hanem még három  órai  feladat  is maradt.

Általában  6  tanóránk volt.  Szombaton is jártunk iskolába, csak akkor a délutáni vonattal utaztunk haza. Kéthetente egy nap politechnika óránk volt. Ez azt jelentette, hogy a fiúk vasipari munkát, mi lányok pedig   szőlő művelést és borászatot tanultunk. Gyakorlatban is végeztük a feladatokat. Gyalogoltunk ki a Ság hegyre, az iskola pincéjébe onnan indultunk, kapálni, kacsozni, szüretelni. Vidám nevetéstől volt tele a hegyoldal.

 Évente három, négy napot őszi betakarítási munkában vettünk részt. Általában a Gógánfai Állami Gazdaságban kukoricát szedtünk. A  celli  állomásról  külön vonatot indítottak az iskola diákjai részére. Nyáron építőtáborban égtünk pecsenyére a  szőlő kapálás  vagy egyéb más mezőgazdasági munka közben. Sátrakban aludtunk, éjjeli őrséget adtunk, tábortűznél búcsúztunk.

Középiskolás éveim alatt két említésre méltó, engem is érintő esemény történt a falunkban. Az egyik 1963- ban, amikor lezárták a falut, nem lehetett se ki, se bemenni. Száj és körömfájás volt. Az iskolai szertárokat és a tornatermi öltözőket rendezték be ideiglenes szálláshelyül. Ott aludtak, akik nem mehettek haza. Nekem nem kellett ott tölteni az éjszakáimat, mert  egy  celldömölki osztálytársam családja befogadott. A vendéglátást nyáron mindig viszonoztam. Jó barátság szövődött a családjaink között.

A másik emlékezetes esemény az 1965 évi árvíz volt. Reggel a meg szokott rend szerint beérkeztünk az iskolába. Fél kilenc tájékán a hangos bemondó közölte a Gysev vonalon közlekedőkkel, hogy még egy járatot indítanak, de később nem járnak a vonatok a Rába áradása miatt. Ijedten hallgattam. Otthon baj lehet.  Mintha én tudtam volna segíteni, úgy futottam az állomásra, hogy elérjem a vonatot. Igyekeztem az otthonom biztonságába. El  is jutott a vonat a  Nick  Rába  híd  megállóig. Ott  közölték, hogy a vonat nem megy tovább, de gyalog még a síneken el lehet jutni Nickig. Elindultunk a Csöpivel, mentünk gyors léptekkel, egyensúlyoztunk a talpfákon, mert már sok helyen azok a levegőben voltak a vízmosás miatt. Mikor a Metcés  hidhoz értünk mögöttünk egyre nagyobb területeket mosott át az ár.  Édesanyám sírva  futott elém, amikor megpillantott a sínek között. Nagyon megölelgetett.  Én is csak késöbb gondoltam át, hogy milyen közel volt a veszély. Uszni sem tudtam, a sodrás is nagyon erős volt, segítség meg nem volt a láthatáron. Szerencsésen megérkezve pár napig iskolamentes időszak következett. Szóba jött még  az  is  hogy kitelepítik a falu lakosságát, de erre aztán még sem került sor. A vámoscsaládi kultúrház adott volna átmeneti szállást számunkra.

Meg kell említenem még a legkedvesebb matematika tanáromat, a Jónás Marci bácsit. 70  éven felüli kopasz, magas, hangosan beszélő, jól magyarázó tanár volt. Középiskolai tankönyveket  is  írt. /Antikváriumban most is  van általa irt könyv / Azt tartotta, hogy lányoknak nem való a matematika. Szívesen használta a következő kifejezést. Kislánykám, ha nem  nézném a  korát én úgy lehülyézném magát. Érdekes módon nem volt bántó a szájából hallani,  mert  a jó indulata határtalan volt. Neki minden diák a gyereke volt. Segítette, irányította  a  rábízottakat.

Emlékezetesek  még  az iskolai kirándulások,/ Kámon, Mátraháza, Pécs  / a diák szerelmek, a közös éneklések, a tánciskolák, a  buszozások, a lopva elszívott cigik, a  diáksapka kabát alá rejtésével együtt.

1966– ban szalagavató. A Marci bácsi tűzte föl a szalagunkat, mint legidősebb osztályfőnök. Májusban , szemerkélő esőben a ballagás, és  júniusban egy sikeres érettségi következett, amivel életem szép, gondtalan időszaka lezárult.   Felnőtt lettem.?

    Öt  évente, mindig kevesebben találkozunk, és emlékeinkben  felidézzük  a  felejthetetlen celli  diákéveket. 2016-ban  lesz az ötven éves találkozónk.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén levő tartalomban megjelentetettek ( illusztrációk) az internet képtárából valók.

                               "Kisharang hangja száll        

                                Víg suhanás hazafelé,

                                Száncsengő hangja szól

                                Szivünkkel együtt dalol." 

                                        (Lantos Krisztina)

                                 A  régi  hangok.

A  minap  hajnal  felé álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Ahhoz még nem volt erőm, hogy órát nézzek. Egyszer csak megszólalt az én kis falum harangja. Reggel 5 óra. Szól a nicki harang. Előjöttek emlékeim.

 A szüleimnek és a nagyszüleimnek ez volt a felkelés ideje. Fölültek az  ágyban  csendben imádkoztak. Mikor elhallgatott a harang, öltözködni kezdtek és kezdődött a napi munka. Egyik nap (1956-ban ) nagyon szomorú volt a hajnal. Megszólalt a  lélek  harang.  Megszakítás nélkül, röviden szólt, szomorúan. Meghalt a kis unokatestvérem. Ezen a reggelen nem aludtunk vissza. Gyászolt a ház népe.

Igen,  a harangszó üzeneteket is közvetített. Ha János bácsi csöndítés közben egy kis szünetet tartott, akkor nő, ha két rövid szünetet tartott, akkor férfi távozott az élők sorából.

Szándékosan nem azt írtam, hogy a  harang  zúgás  volt a ház lakóinak ébresztője, mert az a fél ötös mozdony vonat zakatolása volt. Csendes időben még  azt  is  hallottuk, (ha nyitva volt az ablak, ) hogy a Cetthoffer néni, a postásunk vas talicskáján tolja a vasútállomás kövecses útján a csomagokat.  A mozdonyvonatnak, ami Celldömölk felől érkezett, volt egy postakocsija, arra adta  ő föl azokat, és vette át a Nickre érkező küldeményeket.  A vonat füttyére mi gyerekek is felébredtünk néha, de úgy meg szoktuk a hangját, hogy a  zakatolás  visszaaltatott bennünket.

Igen, a közlekedő vonatok, a harangzúgás és a falu egyéb zaja jelezte az időt.  A  harang  akkor is megszólat, mikor szentmisére szólította a híveket. A nagymama mindig azt mondta, hogy az első harangszó azt jelenti, öltözködj és készítsd  magad  föl, mert  Isten házába mész. A második azt jelzi, hogy indulnod kell, hogy időben ott légy, késéseddel ne zavard a szentmisét. A harmadiknál, a beharangozáskor, már ott vagy a helyeden, és  illő  módon felkészültél a szent misén való részvételre.

Természetes délben is és este szólt a harang a mi falunkban is. Emlékszem arra, hogy amikor a Bakonyi néni volt a harangozó, délben volt, hogy 10 perccel előbb is harangozott. Egyszer a boltban valaki mondta neki, hogy nem jól jár az órája. Akkor vallotta be, hogy az órája jól jár, csak a kertészeti asszonyoknak akar segíteni, hogy 10 perccel több időt tölthessenek otthon. Ez úgy volt, hogy  az   asszonyok harangszókor a föld közepén letették a kapát és indultak haza, de a munkakezdés már a jól járó  óra  szerint, egy órakor kezdődött.

Hozzátartozott a falu képéhez a reggel 7 órai indulás a határba és a hat órai visszavonulás. Zörögtek a vödrök, villogtak a napsütésben a kapák, kaszák,mentek a szekerek. Hangos volt a falu a „Jó reggelt „köszöntésektől.

7 óra körül, jött a Kovács Sándor bácsi  a kanász.( kondás.)  Jelzett a kürtjével, hajtotta  a  disznókat a csordára. Az asszonyok engedték ki az  állatokat  és terelték a többi közé.

Negyed 8-kor gyerekzsivaj következett. Mentünk a templomba, háti táskástól, majd az iskolába. Elcsöndesedett a falu, de délután a hangos gyerekzsivaj újból megtöltötte élettel. Az évszaknak megfelelő játékok hangjai hallatszottak  az  utcán.

Járt még  motor vonat, fél háromkor, fél ötkor, ötkor és  este hétkor. A mozdonyvonat pedig este is hozta, vitte a postát és az utasokat. A mezőn a vonatok közlekedése mutatta az időt, no meg a Nap állása. Úgy tudta a nagypapa óra nélkül is mennyi idő van. Akkor szokta csak „ elnézni” az időt, amikor még lehetett dolgozni a földeken. Akkor rendszerint az ő „ órája” mindig kevesebbet mutatott.

Hosszan szólt a harang, ha a faluban temetés volt. Akkoriban még nem volt ravatalozó. A házaknál ravatalozták föl a halottakat.  Emlékszem, fekete lepellel leterítették a tükröt, a koporsó elé  szentelt vizet tettek egy tálkába, abba puszpáng ágat, amivel a hozzátartozók  megszentelhették halottukat. A falu asszonyai  feketébe öltöztek és esténként imádkozni mentek a halottas házhoz. Virrasztottak a ház népével együtt. A temetéskor nem volt gyászmise, a háznál volt a  búcsúztatás és amikor a plébános úr azt mondta, „ kísérjük halottunkat az utolsó útjára” a halott vivők, akik a falu  férfijai voltak ( általában szomszédok,  munkatársak, jó barátok, vagy távolabbi rokonok) vállukra vették a koporsót, megszólalt a harang és addig szólt míg a sírgödörhöz nem ért a menet.  A  koporsó előtt mi gyerekek szoktuk vinni a koszorúkat. Akkoriban az volt a szokás, hogy minden háztól volt valaki a temetésen. Amikor kis gyerek halt meg a kis koporsót kislányok vitték. Fehér ruhába öltöztek, két kislány vitte a koporsót és utána még több kis fehérruhás „menyasszony„ is  kísérte. Maradandó emlék, szomorú vagyok most is mikor leírom e sorokat. A Laki utcából egy kis Pistikét én  is  kísértem,  így utolsó útjára.

Igaz, hogy itt a hangokról írok és nem a csendről, de meg kell említenem a gyász formáját is. A ház lakói nem hangoskodtak, csendben imádkoztak, akinek volt már rádiója az egy évre kikapcsolta, vagy kölcsön adta a szomszédoknak. (Kaptunk mi is egy évre rádiót, amikor a szomszédban gyászoltak.) A család  tagok nem mentek mulatságba, nem tartottak esküvőt.

Édesanyám mesélte, hogy  Szemerében az ő házuk kétszer is leégett. Félreverték a harangokat, azzal jelezték a veszélyt és hívták a segítőket. Nicken is így volt, de szerencsére  az  én emlékeimben ilyen esemény nincs jelen.

Még egy hangot hallok a múltat felidézve. Tárogató hangot. Minden évben egyszer megjelent egy hadi rokkant bácsi, egyik  lába  térd alatt fából volt. A Laki utca felöl érkezett az esti félhomályban. Búsan, szomorúan, fájdalmasan szólt a tárogatója  hangja. Minden háztól kapott valamit.  Élelmet, ruhát. Pár évig járt a falunkban és környékén. Egyszer csak elhallgatott a tárogatója, és nem jött többet.

Hallom  fülemben  a vén cigány muzsikáját is, aki búcsú napján a házaknál zenélt régi hegedűjével, hamisan. Édesapám élelmet készítetett édesanyámmal, azzal honorálta szívességét. Ő már nem játszott zenekarban, egyedül maradt a hegedűjével, pedig ő is tudott régen mulatatni, ezt édesapám mondta.

No meg a sorompó kolompolása. Régebben a sorompót a Hegyi őrházból a Hegyi János bácsi, vagy az őt helyettesítő vasútas ( általában az édesanyám testvére az Ottó bátyám ) kézzel zárta, nyította. Mikor már a vasútállomásról egy tekerő szerkentyűvel a Pista bácsi, az állomás főnök kezelte azt, egy kolomp figyelmeztette a közlekedőket, hogy vigyázzanak.

Emlékezetes még a tél zaja. Azt hiszem a Gats Miklós bácsinak volt lovas szánja. Egy sereg gyerek egymás fölé, egy kupacban, fölültünk a szánra. Röpített bennünket a friss havon. A kutyák örvendezve, játszva ugatva követtek bennünket, Hangosakat nevettünk, élveztük a tél örömét. 

Téli reggeleken a disznóvágások nem kellemes,  hangja  hallatszott a faluban. Mikor mentünk haza  a hajnali miséről már a pörzsülésnél használt  szalma égő  látványa és a tűz pattogása varázsolt el bennünket. Füstöltek a füstölők. Az emberek  szerszám nyélre  akasztva hordták vitték a házakhoz füstöltetni a kolbászt, sonkát, szalonnát, a csaholó kutyák kiséretében.

Volt még kis bíró is annak idején, a Biczó Aladár bácsi, aki aztán később csősz (mezőőr) lett. Az volt a feladata, hogy a közérdekű közleményeket a lakók tudtára adja. Nyakában a dob, kezében a két dobverő és a dobszó után kiabálta. Közhírré tétetik, hogy…………....Ilyenkor az emberek kimentek az  utcára, meghallgatták a tudni valókat, ott egyszerre meg is beszélték a teendőket.

Volt olyan is, amikor a falunkban harsogott a zeneszó. A tanácsházán volt a gramofon, a Dénes Jancsi hivatalsegéd kezelte. Az utcákon póznára szerelve hangszórók voltak. Nekünk  és a Laki utcaiaknak a Hegyi őrház kertjében volt egy kihelyezve. A hangszórók „hangoskodtak” , szolgáltatták a zenét, ha kívánta a falu népe ha nem. A híreket is ezeken a szerkentyűkön keresztül kaptuk.

No meg a reggeli  kakas  kukorékolás, a sok kutya ugatása,  a ludak gágogása, a disznók éhes  visítása ez mind, mind a falum hangja volt az én  gyerekkoromban.

Mivel  gondolataimban  otthon voltam, hamar reggel lett. Felkeltem és egyszerre le is írtam, amit  most,  mint régi szép emléket közre adok.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén levő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók.

                                       Zeng a harang hívó szóval

                                          e szép ünnep reggelén.

                                         A szép ünnepeim

Pünkösd vasárnapján első áldozás volt a mi templomunkban. Fehér ruhában álltak megilletődötten a gyerekek az oltár előtt. Akaratlanul is a múltban kalandoztak gondolataim.  Ez a múlt 1955–ös év. Akkor voltam első áldozó a nicki templomban. Kisebbek is voltunk, mert mi az első osztály végén voltunk elsőáldozók, többen is voltunk, mert népesebb volt  akkor az én kis falum, és  még a répcelaki, csánigi  gyerekek is  a nicki plébániához tartoztak.. 

Tele izgalmakkal zajlott a felkészülés. A Hegedüs Vince plébános úr, az Orbán Erzsébet tanító néni és a  szüleink  tanítgattak bennünket. Rengeteg kérdésem volt. Ezeket az aggályaimat csak édesanyámmal mertem megbeszélni. Kis papírra nyomtatott nagy betűkkel írtam a bűneimet, amit meg kellet gyónnom. Attól is féltem, hogy  áldozáskor majd le tudom e nyelni a szentelt ostyát. Édesanyám biciklire ült, elkerekezett a szemerei  gyógyszertárba ostyát vásárolni. Akkoriban a gyógyszereket ostyába csomagolva kellett lenyelni. ( Úgyis innen volt a félelmem. ) Az ostya négyzet alakú  volt,  édesanyám széleit behajtogatta, kör alakúvá formálta és úgy „ gyakoroltam”. Egyik mise után, amikor a szülőknek megbeszélés volt, említette félelmemet a plébános úrnak, Másnap a hittan órán „próba áldozást” tartottunk. Mindnyájan kaptunk felszenteletlen ostyát. Megnyugodtam, minden rendben lesz. A nicki templomban áldoztató rács volt. (Áldozás előtt a harangozó János bácsi becsukta a rács két „ajtaját” ) Oda térdepeltünk le szépen egymás mellé, és  kis életünkben először részesültünk szent áldozásban.  Nem tudom megfogalmazni azt, amit akkor éreztem. Különleges volt, nem mindennapi, ünnepi, lelki  nyugalom  köszöntött rám. Jól sikerült  a köszöntő verset  is elmondani, amit a plébános úrnak mondtam el az áldozás után. A társaim nevében én köszöntem meg a fáradozását. Arra is emlékszem még, hogy a ”  Jézuska, Jézuska/ Figyelj most reám/ Kis szívem, hű szívem/ Szeret igazán” című éneket énekeltük. Közösen énekeltük, még most is hallom azt a félénk gyerek hangot, ahogy a meghatottságtól kipirulva szólt a dalunk bele a templom csendjébe. (Most jut eszembe, hogy ezt a kis éneket a kis unokám első áldozásakor hallottam utoljára. Ők is ezt énekelték az iváni templomban. Ugyan olyan szépen szólt, vagy talán még szebben, mint amikor mi énekeltük. )

A szent mise végén fényképezés volt. Közös kép készült az elsőáldozókról. A plébános úr középre ült és mint a tyúkanyót a csibéi körbevettük őt. Így készült a fénykép. Helyet kapott még a két minisztráns  gyerek  is. Egyenként is lefényképeztek bennünket. Meg kellet örökíteni a gyönyörű fehér ruhánkat, a  koszorúval  ékesített öltözetünket, a szent áldozási gyertyánkkal.  Az Éles Lajos bácsi volt a fényképész. 

Nem mentünk ám haza, hanem meghívást kaptunk a  plébánia épület nagytermébe. Kalács, tejeskávé volt a menü. Örültünk egymásnak, beszélgettünk egy kicsit és úgy mentünk haza. Otthon mindenki engem ünnepelt. A vasárnapi  ebéd  is  biztos a kedvencem volt.  Nem emlékszem rá, hogy mit készítettek erre  az  ünnepi alkalomra. E nagy nap után életem szerves része lett az első pénteki gyónás, és a szent áldozás.

A következő szép ünnepem a bérmálás volt. 

Az izgalmas felkészülés itt is megtörtént a család és a plébános úr segítségével. Egy időben kaptuk a bérmálás szentségét az öcsémmel. Úgy emlékszem négy évenként volt bérmálás a plébániánkon. Nagyon szépen kidíszítették a falu lakói a templom környékét. Nyárfa ágakkal tűzdelt útvonalon érkezett a püspök atya. A templom bejáratánál virág kapu díszelgett, Isten hozott felirattal. 

Az ünnepi szentmise keretében volt a bérmálás. A fiúknak a család által választott férfi rokon, vagy jó ismerős, a lányoknak nő rokon volt a bérmaszülője. A bérmaszülő a jobb kezét a bérmálkozó vállára tette, amikor a bérmálkozó megkapta a bérmálás szentségét. A  helyben lakó bérmaszülők ebéddel várták a keresztgyereküket, a vidékiek pedig a családi háznál  részesültek vendéglátásban. Bérmálkozáskor ajándékozni is szoktak a bérmaszülők, imakönyvet egy, egy szép szent képpel. Bérmálkozóként Nicken  éltem át ezt a szép eseményt, úgy emlékszem 1959- ben, akkor Kovács Sándor volt  a  megyés püspök. Őrzöm a tőle kapott szent képet, amely  Szent Józsefet ábrázolja.  A szent kép hátulján a következők olvashatók. „ Állhatatosan és hűen katolikus hitben. „ BÉRMÁLÁSI EMLÉK. Az Úr 195. esztendejében. KOVÁCS SÁNDOR szombathelyi megyéspüspök.  Bérmaszülő Hegykőn voltam. Megilletődve álltam kis  unoka húgom mögött, és tettem jobb kezemet a vállára.

Őrzöm még a Hegedüs Vince plébános úr 1957 július 28-án tartott ezüst miséje, Keszei Imre nicki születésű tb. kanonok, ny. esp. plébános 1968 június 13-án tartott aranymiséje emlékét és ebből az alkalomból tőlük kapott  szent képeket.

Még az Úrnapi körmenet élményét is meg próbálom leírni.  Nagy ünnep volt ez a falunkban. Mint minden  ünnepet, ezt is nagy készülődés előzte meg. A férfiak szekerekkel hordták a  nyárfa ágakat, amiből a lombsátrakat építették. Úgy emlékszem a Gallen János, Gats Miklós, bácsiék  háza előtt és még két másik ház előtt volt sátor. Nagyon szép volt. Kis oltár, gyertyák, kereszt, szent kép, vázákban virág . Amikor elérkezett az Úr napja indult a templomból a körmenet. A házak ablakában égtek a gyertyák, díszlettek  a virágok. A keresztvivő után mi következtünk, akik kis kosárkánkból szórtuk a virág szirmokat.  Utánunk a plébános úr következett, aki a baldachin ( umbella)  alatt  a  szentségtartóban vitte az oltári szentséget. Az umbella  tartókat a  lámpa vivők kísérték. Majd a zászlóvivők és a falu népe következett. Nagy élmény volt mikor megpillantottam édesapámat, aki zászlóval a kezében menetelt a tömegben. Körbe ment a menet, minden sátornál imádkoztunk.  Körmenet után a sátor egy, egy ágát magunkhoz vettük és  hazavittük, hogy azokat a nagymama a sublót alsó fiókjában őrizze. 

 Ezek az események tették gazdaggá gyermekkoromat, és az emlékeimben is  őrzöm, ezekre az ünnepekre való lázas készülődést, és az ezeken való részt vétel  örömét.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végé kevő tartalomban megjelentetettek ( illusztrációk) az internet képtárából valók.

Szent Anna! Szent Anna !

Krisztus Jézus nagyanyja!

 Légy híveid oltalma!

Búcsúi élményeim. 

A falusi nyár tele  volt  fontos  eseményekkel. Aratás, takarulás, masinálás, na és a búcsú. A mi templomunk Szent Anna templom. Édesanyám  susogta  a fülembe, mikor még kicsi lányka voltam és mellette, vagy az ölében ültem a szent miséken, hogy nézzem csak meg, hogy Szent Anna, a nagymama  tanítja imádkozni  Máriát,  a kislányát  az  oltárképen. Nagyon tetszett nekem ez a kép . Úgy éreztem  a figyelmeztető kéz nekem is  „ szól” . Próbáltam  csendben lenni  és illendően viselkedni. Kis gyermekként meg  szoktam  a  szabályokat  és  nagyobbacskaként már természetes volt a templomi viselkedés, és hozzátartozott az  életemhez a templomi csend,  a csendes vagy hangos imádkozás, éneklés.

No, de vissza az ünnephez. Július  elején már számoltuk a napokat, vártuk a nagy eseményt. Július 26.-án vagy környékén volt a nicki búcsú. Nagy volt a faluban a készülődés. Áprilisban voltak a házaknál a belső nagy takarítások, június, július pedig   a  ház környékének, illetve a ház külsejének csinosítási időszaka volt . Meszelték a ház falát, Szalmás sárral javították az alját és azt kék festékkel színezték be, mert a búcsút illett megünnepelni, házunk táját rendbe tenni. Nyírták az élő  sövény kerítéseket. 

Hét vége felé a falu illata megváltozott. A friss szalma, széna illatát fölváltotta a házak konyhájából kiáramló sütemény, vanília  illat. Sültek a finom sütemények.  A  szomszéd  Ilonka néni Katókát, a  Böske Márvány szeletet, édesanyám Citrom tortát szokott sütni, később pedig Néger kockát.

  Kedvenc időtöltésem volt még, amikor a szomszéd Böske, és  a  barátnője a (Németh ) kis  Roza vasalták a szép miseruhákat és  oltárterítőket. Nagyon szépek voltak, tetszett a csipkéjük,  és  a  kikeményített  simaságuk. Ott ültem a Németh néni konyháján és bámultam ügyességüket.

Szombaton pucolták a rántani való csirkéket. Olyan is volt, amikor édesapám egy kisebb süldőt is levágott. Minden udvart, és a házak előtt az utcát megöntözték és fölsöpörték. Kicsinosították a falut. A  Böskével  a templomot is  "földíszítettük." A házaktól érkeztek a szebbnél szebb virágok.  Gyönyörű  volt  a virágba borult oltár.

Vasárnap reggel korán keltünk. A reggeli kis misére az édesanyám ment,   a nagy misére pedig a ház népe és a  vendég sereg.  A vendégeink Szemeréből jöttek. Édesanyám testvére és családja. Futkoztunk  ki a Horváth  néniék elé, mert onnan végig láttunk a Laki utcán, úgy vártuk megérkezésüket. Biciklivel jött a család.  Rövid  üdvözlés, és mentünk a templomba. Az Ilonka nénémnek nagyon tetszett a Böske csengő hangja. Azt  mondta  neki  nagy  élmény, ahogy énekli a Szent Annát  dicsőítő éneket.   Mise után a templom előtti tér  régi  ismerősök, rég látott pajtások találkozója lett. Majd  irány haza. Várt otthon bennünket a sok finomság. Hatalmas fazék csibe leves, rántott, sült, pörkölt húsok, krumli  köret, forrázott uborka, sütemények.  A  barackfa  alatt szoktunk ebédelni. A levesből a sok lábat, szárnyat  még tálalás  előtt az udvaron állva elszopogattuk.

 Az ebéd elfogyasztása után két órakor mentünk a  litániára, majd közösen a család és vendégei, a nagyszülők kivételével vonultunk  a búcsúba. A Kondor néni udvarán, azaz a kocsma udvaron volt a búcsúi sátor,  székekkel, padokkal felszerelve. A talp alá valót a Horváth Géza bácsi muzsikus húzta. A Horváth Tóni bácsi és  a  felesége, az Ágnes néni időben érkeztek a „táncparkettre”. Mindketten kifényesített csizmában, a Tóni bácsi kalapban, az Ágnes néni rakott hosszú, kapuvári népviseletben, és  megnyitották a táncot  búcsú vasárnapján is, és hétfőn is . Nicken két napos volt a búcsú. Hétfőn a nickiek  mulattak  vendégek nélkül. A kocsma előtt az utcán volt pár bábos és céllövölde. Mindig kaptunk kis apró ajándékot a szülőktől is és a vendégektől is. Nem nagy dolgokat, például similabdát, szélkereket, sípot, fujókát, brossot, gyöngyöt vagy a markunkban elbújtatható babát, egy, egy gombóc fagyit a Szabó Laci bácsi  motorbicikléjéről. A faluban mindenki üdvözölte a másikat ,örömünnep  volt  felnőttnek, gyereknek egyaránt.

Este búcsúi bál volt.  Egyszerű körülmények közt vidáman telt el az ünnep.

 ( Amikor édesanyám már  nálam lakott Répcelakon, akkor is megtartottuk a nicki  búcsút. Úgyanazokat az ételeket készítettem el a családunknak és a Keszthelyről hozzám érkező testvéremnek és családjának, amit ő szokott. Örült ennek a hagyománynak, várta ezt az ünnepet.  A tavalyi búcsút kettesben ünnepeltük az öcsémmel. Kimentünk a temetőbe álltunk szomorúan, nem szóltunk egymáshoz. A temetőbe odahallattszott az emberek víg danolása. Mi nem kivánkoztunk közéjük. Gondolatunk máshol járt . Csendben leraktuk a virágokat, és némán ballagtunk  tovább ment mindegyikünk a saját otthonába.)

De volt ám Répceszemerében is búcsú szeptember 10.- e  tájékán.  A  szemerei  templom  Szent Kereszt Felmagasztalása Templom.

 Biciklivel, vonattal, lovas fogattal érkeztünk. A bicikli kényelmetlen volt.  Öcsém,  édesanyám  mögött a csomagtartón, én, meg édesapám férfi  biciklijén, a vázon utaztam.  Alig tudtam a nagymama udvarán lábra állni mikor megérkeztünk úgy elzsibbadt a lábam. Ha vonattal mentünk, már  a  gyülekezés  is  izgalmas volt.  Összegyűltek az állomáson a búcsúba utazók. A Horváth Pista,  a  Baranyai Pista  és a Szabó Pista családja.  Együtt  utaztunk  két  megállót  Nick és Szemere közt. Az volt a szokás, hogy csatlakoztunk a templomba a már ott lévő családtagokhoz és együtt mentünk a mamámhoz és az unokatestvéreimhez . A vendéglátás itt is hasonló  volt, mint Nicken.

Említettem , hogy lovas fogattal is utaztunk. Édesapám  mikor  megvette  a  lovat, a Mancit, azt mondta be akarja mutatni Szemerében is a kedvencét. Mindig arról álmodtam,  mondta  ő, hogy a diófához kötve eszegessen a lovam a mama udvarán. Sikerült a bemutatkozás.  A  töltésen   mentünk,  amikor a szemerei Répce hídhoz értünk édesapám be akart vágtatni a lovával a házunk elé. Olyan gyorsan szaladt velünk a ló, hogy nem tudott megállni a ház előtt. Jó pár házzal arrébb parkoltunk.  Édesanyám  félt, hogy valami   baj lesz, mert ilyennek még nem látta a Mancit.  Vad volt és szilaj. Később édesapám bevallotta,  reggel  dupla  adag abrakot kapott, hogy  büszkélkedhessen vele. Sikerült, mert mindenki fölfigyelt a vágtató paripára,  és  a rajta utazókra, akik a nagymama házát elkerülve érkeztek a helyszínre.

 Még egy búcsúról kell írnom.  A  celli  búcsúról.  Körmenetben indultak a  nickiek,  zászlókkal, élelemmel felszerelve a nagy útra. Édesapám volt az egyik zászlóvivő. Egész úton imádkoztak, énekeltek. Én nem voltam velük.  Nekünk, gyerekeknek az volt az  élmény, amikor a Páskom úton várakozva meghallottuk az  ének szót.  Közelebb érve csatlakoztunk a menethez és mentünk be a templomba. Énekeltük a Mária énekeket, a megérkezők osztották a szent képeket, és közösen ünnepeltünk. A  szemerei  nagymama  vonattal  szokott  Cellbe  menni. Szép volt,  amikor  megállt  a   nicki  állomáson a vonat és az ablakából kiadta  a nagymama  a búcsúi ajándékot, majd énekszótól zengve távozott a szerelvény.  Úgy emlékszem külön vonatot is indítottak abban az időben a hívek részére.

 Szép  emlékeim  közé tartoznak ezek az események.  Felemelő  volt  hallani  és  énekelni  a szép énekeket, látni a zászlóvivő apámat, a bohém lovast, és a kezemet fogó édesanyámmal  átélni ezeket az eseményeket.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk) az internet képtárából valók.

2013 április  13

A játszótársam, mond, akarsz e lenni

akarsz-e mindig, mindig, játszani

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyermek szívvel fontosnak látszani?

...................................................

Akarsz-e játszani kigyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót ?

( Kosztolányi )

Ahogy én játszottam 

     Nem  is  pontos  a  cím, mert nem csak azt akarom leírni,  hogyan, hanem azt is, hogy  mivel játszottam én kislány       koromban. Egyik, másik  írásomban már utaltam pár játékra, de talán csak  a  nevét említettem. Itt pedig „pontosan”, persze, ahogy én emlékszem leírom  a  játék menetét is. 

Mikor  kicsi  voltam  édesanyám  tanítgatott  énekelgetni,  játszani  a  koromnak  megfelelően.  Ezekre  én  nem  emlékszem. De  emlékszem  viszont  arra, ahogy az öcsémet dajkáltuk.  Édesanyám  fogta a kezében, vagy a kocsit tologatva énekelgettünk, játszadoztunk. Ha azt kívántuk öcsémtől, hogy minél előbb szenderedjen el édesanyámmal altató dalokat énekeltünk.  Mindig figyelmeztetnie kellet, hogy  ne  olyan hangosan énekeljek.  Legtöbbször a „Tente baba, tente/ Itt van már az este/ Köszöngetnek szépen/ csillagok az égen” című dalocskát énekeltük. Mikor már a kis babánk elnyugodott édesanyám csak halkan dúdolgatott. Most is hallom a fülemben  a  dallamot. Milyen szép volt. De szép volt.

 Amikor nem alvás idő közeledett, akkor azt énekeltük, hogy  „Zsipp-zsupp kender zsupp, ha megázik ledobjuk.”  Édesanyám a kezében tartotta  a Pistikét, hintáztatta   és amikor a „ ledobjukhoz „ ért óvatosan  kicsit meghajolt vele.  Az  is  előfordult,  hogy  a  „Hinta  palinta  / Régi Duna kiskatona/ Ugorj a Dunába  című dalocska volt soron. Ezt a játékot nagyon szerettem.  Nagyokat, hangosakat  döcögött a kis testvérem.

Mikor  már nagyobbacska  lett, ő  is részt tudott venni a játékban. „ Csíp, csíp csóka / Vak varjúcska / Anyámasszony kéreti a szekerét/  Nem adhatom oda /tyúkok ülnek rajta  /Hess  le  tyúkok,  hess, hess, hess! „ dalocskát énekeltük. Óvatosan megcsíptem a kis, húsos  kezét  és  le, föl mozgattam. Ő meg már alig várta a mondóka végét, amikor kedvére legyezhetett,  hessegethette  a tyúkokat.  A másik játékunk meg az „ Elment vadászni, /ez meglőtte, / ez hazahozta / ez megsütötte/ ez megette, /Neked meg semmi sem maradt belőle / Csik, mak, mak, mak.”  Már előre tartotta az ujjacskáit. Tudta melyik  következik,  és  várta  a nevettetést.

Mikor már járni  tudott  más  fajta  szórakozás  következett.  Megfogtuk  a  kezét  és  sétáltunk,  sétáltunk egy kis dombra  lecsücsültünk  csüccs.  Máskor meg a diót törtük, meg a mogyorót, úgy tanítottuk lépegetésre őt. Emlékszem, volt  egy olyan  léptetője, amivel  közlekedett.  Édesapám fából készítette, három kereke volt.  Az is előfordult, hogy fölemelte a járgányát és továbbvitte azt. Nem volt már neki fontos az  egyensúlyozáshoz, csak  biztonság  érzetet  adott neki.  Erre  az  időszakra  jellemző  még  az  „Ég a gyertya ég / el ne aludjék,/ Aki lángot látni akar / mind leguggoljék  / „  a  „ Kerekecske gombocska , itt szalad a  nyulacska "   a „ Boci, boci tarka  „  és  a „Nyuszi ül a fűben  „ című mondóka is.

Jó  volt  még  játszani  a „Töröm, töröm a mákot, sütök  neked  kalácsot „ című mondókát.  Két ökölbe fogott kezünkkel utánoztuk a máktörést.  A vége pedig a kalácssütés lett.  Tapsolva  énekeltük.  „ Süti, süti kalácsot, anyának, apának, meg az ő kis fiának.”.

Édesapámmal rajzolni szoktunk. Rajzoltuk a török basákat, és harsogtam: „ Pont, pont vesszőcske,/ készen van a fejecske,/ hosszú nyaka , nagy a hasa / készen van a török basa  „.

Mikor  kicsit  nagyobb  voltam  ország, városozott velem.   Magában  mondta  az ábc-ét, amelyik betűnél leállítottam  a betűk sorolását, azt hangosan kimondta, az  lett a  "kijelölt".  Azzal a  kezdő betűvel kellett   szavakat írni , egy előre lerajzolt táblázatba.  Ez  a  szó  ország, város, folyó, fiúnév, lánynév,  hegy, használati tárgy ……….. neve volt.

Amikor  feladatom  volt,  a libákat, vagy  a  kecskémet  vittem  legelni, magamban énekelgettem.  Ahogy   a  Kőris parton vagy a réten  jöttem, mentem különböző állatkáknak énekeltem, verseltem. Énekeltem a libuskáimnak, a Katicabogárnak, a gólyának, a csigabigának. Az alábbiak közül válogattam.

„Kis kacsa fürdik / fekete tóban / anyjához készül / Lengyelországba / Síkos a talpa,/ magas a sarka / Fordulj  ki, fordulj ki  / Szép arany alma „

„Süss föl nap / fényes nap / kertek alatt /a ludaim megfagynak.”

„ Katicabogárka szállj el / Jönnek a törökök / Mély kútba tesznek,/Onnan is kivesznek,/ Kerék alá tesznek / Onnan, én kiveszlek „

„ Gólya, gólya gilice /  Mitől  véres  a  lábad ? / Török gyerek elvágta, / Magyar gyerek gyógyítja, / Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”

„ Gólya , gólya hosszúláb,/ hol kezdődik a világ? /- A tó szélén ring a nád, /ott kezdődik a világ./ Gólya, gólya hosszúláb / hol ér véget a  világ ? /- Ha a tó enni  ád  / egy tóból áll a világ „.  ( Zelk Zoltán )

„Csigabiga gyere ki,/ ég a házad ideki. / Kapsz  tejet, vajat,/ holnapra is marad „.

Egyik nap a nagymama varrós dobozából kiesett egy gomb. Nézegettük,  kerestük, honnan  hiányzik. Sehol nem találtunk neki helyet. A nagymama azt mondta megcsinálja  nekem  búgócsigának. Vártam a fejleményeket. Nem tudtam elképzelni, hogyan fog az a fekete gomb búgócsigává válni. A nagymama föltette az okuláréját, keresett  egy erősebb  cérnaszálat,  belefűzte a gomblyukakba, majd összekötötte a végeit. Két kezébe fogta, megpörgette és valóban  búgó  hangon  megszólalt  az  én  új,  érdekes játékom.

Ha már elő volt a varrós doboz egy zsinór is ki került belőle. Ebből készült a zsinór játék.  Amivel úgy játszottunk, hogy az ujjainkkal különböző alakzatokat formálva adtuk  át  egymásnak .

A nagypapa meg elkészítette az első társasjátékomat, a malmot. Egyik este még lámpagyújtás előtt a Szabad Föld újságra tintaceruzával rajzolta a vonalakat.   A  bábuk  kenyérhéjból  és kukoricából voltak.  Jót játszottunk. Másnap a nagypapa  reggeli  után eltűnt  a  konyhából.  Gondoltam,  az  állatok  körül  szorgoskodik.  Egyszer csak  jött  be, a bajusza alatt  a már ismert huncut mosollyal.  A  kezében egy  deszka  lapocska,  kalapács, smértli  papír, reszelő és az ár, amivel a csizmáját és a bakancsát szokta megjavítani. Fogta a deszkalapot, csiszolta, simította. Mikor már elég  simának bizonyult a felülete, az ár és a kalapács segítségével apró lyukakat ütött, és szabályos vonalakat formált ,  elkészítette a malom  játékot.  Gyufás  skatulyába  kukorica  és  babszem  került.  Ezzel  a  játékkal  játszottam  gyerekkorom  téli estéin  a  családom valamelyik tagjával.

A nagypapa tudott csinálni berregőt is. Amikor kifogyott a bokszos doboz,  kilyukasztotta  a  tetejét. Lófarok szőrrel átkötött egy  kis  gyufa  szál  darabot, azt  a dobozba helyezte. A lószőrt kibújtatta a doboz nyílásán és egy fél méter körüli  botra  kötötte.  Körbe,  körbe kellett  hajtani, és  béka  brekegés  féle hangot adott.

Rengeteg  találós  kérdést  is tudott a  nagypapa.  Nem  árulta  ám el egyszerre a megfejtést.  Napokig  hagyta, hogy szenvedjek a  kíváncsiságtól.  Azt  mondta  okosodok,  ha sokat gondolkodok.

Íme, pár amire emlékszem.

- Melyik telet csomózzák  össze ?  ( a kötelet )……….Melyik út nem porzik soha? ( a tejút )……..Melyik karó véd a hideg ellen? ( a takaró ) ……..Melyik ácsnak van vasfeje és fakeze ?... ( a kalapácsnak )  ....Melyik várban nincs katona ? ( a lekvárban )……..Melyik fát nem rakják tűzre ?  (a  tréfát )……..Melyik ló tűri meg gyomrában a parazsat? ( a vasaló )…..Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen lakját ?..( A dió).........Ha lefelé megy, fölfelé áll,/ ha fölfelé megy, lefelé áll,/ ha befelé megy kifelé áll,/ ha kifelé megy befelé áll ? ( a macska farka )….Mit vesznek legtöbbet a vásárban ?  ( levegőt ) …….Éjjel, nappal jár mégis egy helyben áll ? ( az  óra )…….Szádba teszed, mégsem eszed ?  ( kanál )………Kint is van, bent is van, mégis csak a házban van ?( ablak )…..Minden jövővel, minden menővel  kezet fog ? ( a kilincs ) .... Egész évben nyílik, de soha sem virágzik ? ( ajtó )………

Egy béke korabeli, agyon gyötört magyar kártyánk is volt otthon.  Filkózni és zsírozni tanított meg.  A  filkó  a  tök felső  volt.  Két  felé osztotta a lapokat, egymástól húztunk.  Amelyik  lapnak  volt  párja , azt  kiejtettük a játékból.   Az  veszített, akinél a játék végén megmaradt a  filkó.  A  zsírozás  lényege  pedig  az  volt, hogy minél több tízest és  ászt  gyűjtsünk össze.  Szinre, színt és lapra lapot kellett rakni. A piros  hetes lap pedig mindent vitt.

Említettem már hogy nagyon sokat voltunk a szabadban. A  kubi  gödör  a Hegyi  őrháztól  a  Horváth Tóni bácsi lakta őrházig tartott.  A  mi  Vasút  utcánk  három, a   Decki  meg  két házból állt.  Ez  azt  jelentette, hogy hatalmas  rét, füves terület állt a  rendelkezésünkre. Tavasszal  a  gödröt  csak akkor tudtuk használni, amikor a hólé, és a talajvíz már leszivárgott a  talajba. Addig a ház előtti tér volt a játék birodalom.  Minden  ház  előtt  volt  egy  sántika  rajzolva. Egy sindől  ( cserép) darabbal játszottuk. Megrajzoltuk a pályát.  Egymás  után  három négyzet,  egymás mellett kettő, majd egy és végül ismét egymás mellett kettő négyzetet  rajzoltunk egy bottal. Ez volt tehát a pálya. Dobtuk a cserép darabot  sorba  a  négyzetekbe, és ugráltuk végig a pályát.  Az  veszített, aki a  vonalra dobta a követ, vagy a lába vonalat ért. Egyszeri végigugrálás egy osztálynak számított. Cifráztuk  még  azzal is, hogy egy láb helyett két lábbal ugráltunk. Nagyon  jó  tornagyakorlat  volt ez.

Volt egy másik fajta sántika játék is. Háromszor két nyégyzet egymás mellett. Hat  iskolát jártunk. Tégladarab, vagy kavicsdobás a négyzetbe, és egy lábbal sántikálva továbbítottuk  azt a következő négyzetbe addig mig mindegyikben nem jártunk. Vesztett aki a vonalra ugrott, vagy arra dobta a követ. Akkor a következő gyereken volt a sor.

 A  kötél  ugrás  még  jobban megmozgatta az izmainkat.  Azt egyedül, kettesben és hármasban is lehetett játszani. Ha hárman voltunk, kettő kötelet hajtott, egy meg próbálta átugrani az éppen a talajon lévő kötelet. Összedolgozás, egymás ismerése kellett ehhez a játékhoz. Új játszópajtással csak hosszú gyakorlás után sikerül eredményt elérni.

A  nagypapától  kaptam  egy vas abroncsot.  Azt  mondta, neki  ez  kedves játéka volt.  Megmutatta,  hogy  ő egy  bottal  továbbította  maga előtt, de  nekem  csinál hozzá  egy vezető szerkentyűt, azzal  könnyebben boldogulok.  Egy  körülbelül  fél  méteres  lécre  drótból  hajtott  egy  U alakot, amibe belefért a karika.  Biztonságosan  tudtam  szelni  a  távot.   Így  aztán  mindig  elsők  közt  értem a  célba a karikázás versenyben.

 Egyik nap azt mondta a nagypapa, igaz hogy lánynak születtél, de azért én csinálok neked egy csúzlit, és egy  nyílat, ijjal együtt. De tudnod kell, én most fegyvert adok a kezedbe.  Meg bízom  benned  és  elvárom,  ahogyan tanítottam úgy fogod használni. Ha valakit meglősz velük, engem vonnak felelősségre.  Emlékszem rá.  Olyan fontos embernek tartottam magam.  A nagypapa által megbeszélt helyen tartottam a „fegyveremet”,  és  csak  célba lövöldöztem velük az udvar hátuljában.  A  diófára  volt  rögzítve a   céltábla, és minél többet gyakoroltam,  annál  távolabbról   találtam  el a tábla közepét.

Mikor  már  a  gödör  is  rendelkezésünkre állt  sokan összegyűltünk, ismét más játékokat lehetett  játszani .

Célba dobtunk?  rongy  labdával  a  fűben kivájt  mélyedésbe.

Bilickéztünk.  Az  előkészületekhez  ismét  a  nagypapa  segítsége kellett. Úgy emlékszem, hogy a játékot is ő ismertette meg velem.  Volt  két  bot, egy ütő  bot , azaz egy  fél méteres, erősebb  vessző, és  egy másik bot, a bilicke,  ami  körülbelül  15  centis volt, mindkét végén  kúp alakra kifaragva.  A  gyöpön   négy, öt centi mély nyílást vájtunk, arra keresztbe ráhelyeztük a bilickét. Az ütővel rá kellett ütni  a bilicke egyik végére, fölpattintani azt, és a levegőben eltalálni  és tovább repíteni  a pergő fadarabot. Versengtünk, ki tudja  legmesszebb  röpíteni  a  bilickét.  Az ütővel mértük a távot. Győztest hirdettünk, taps volt a jutalma.

Ha  már  úgyis  volt  a  gyöpön  különböző  lyuk, kis árok a következő  játék  került elő.  Egy ország  nevet  választott minden résztvevő.  A  labdát  a  lyukba  helyeztük.  A játékosok lehajolva,  egyik  lábukkal  előrelépve, kezüket a labda fölé tartva várták,  hogy a kiolvasó kinek a választott országát kiáltja. Aki  hallotta  a  választott  nevet  fölkapta a labdát, és  igyekezett   azzal valamelyik játékos társát eltalálni. A kiválasztott mondóka valahogy így hangzott. Legyen az a híres nevezetes,   Pl. magyar.  Igen ám csak  a kiolvasó  nem  mondta ki egyszerre az általa kigondolt  ország nevet, hanem cifrázta, hogy Csehországgal határos, Jugoszlávia mellett lévő  …stb.   A  cél  az  volt,  hogy mindenki számítson arra, hogy neki kell  fölkapni a labdát, de ugyanakkor arra is kész kellett lenni, hogy futásnak eredjen és minél messzebb jusson. Ha  a felszólító  állj-t kiáltott, azt mindenkinek be kellett tartani. Neki pedig el kellett találni valamelyik pajtását a labdával. Ha ez sikerült ,az eltalált játékos kiesett a játékból , ha nem,  akkor  újból  neki  jutott a kikiáltás. Addig   folytattuk  míg  el  nem ” fogyott „ a társaság.

Árok  cicéztünk is.  Az árokban „rekedt” társunknak kellett elkapni az egyik partról a másikra ugrándozó társát. Akit először  megfogott  az lett a cica.

Fontos  feladat  volt az, amikor a gyerekseregből ki  kellett választani a  húnyót, a sugót, a cicét.  Erre a faladat kiválasztásra rengeteg kiszámoló, mondóka állt rendelkezésünkre.

 Íme itt van néhány.

 Egy, kettő, három, négy  öt./ A mama harisnyát köt./ ne legyen se kicsi se nagy,/ te pedig kint vagy.

 Egy,  megérett  a  meggy, / Kettő, csipkebokor vessző./  Három,  majd  hazavárom, /  Négy , oda  biz nem  mégy, / Öt,  leesett  a  köd, / Hat, szakad  a pad,  /Hét , süt a pék, / Nyolc, üres a polc /  Kilenc, kis Ferenc, / Tíz  tiszta  víz, / Ha  nem  tiszta  vidd  vissza, / Ott  a  szamár megissza.

Ecc, pecc  kimehetsz, / holnap után  bejöhetsz, / cérnára, cinegére, / ugorj  cica az egérre, Fuss!

Lementem a pincébe,/ vajat csipegetni/ Utánnam jött öreganyám / hátbaveregetni. / Nád közé bújtam, / nád sípot fújtam. / Az én sípom így szólt, / Bi, bá, bú / Te vagy, az a nagy szájú.

Antanténusz, / Szórakaténusz, /Szóraka- tiki-taka, / Bimm ,bamm, busz

 Az  iskolai  tízpercekben  ( mi  nem  szünetnek hívtuk ) harsogott  az  ének.  Körjátékokat játszottunk.  Ezekben a játékokban  a  fiúk  nem  igen vettek részt.  Ők, adj király katonásat szerettek játszani.

Körjátékaink voltak:

Körben áll egy kislányka, / Lássuk ki lesz a párja ?/ Kit szeret a leges- legjobban ?/ Azzal forduljon gyorsan !    /    ( A kör közepére állt egy kislány, a többiek meg kézenfogva körbe, körbe jártak és énekeltek. )   Ezt szeretem legjobban, / Ezzel fordulok gyorsan / Vége, vége, vége mindennek, / Vége a jó kedvünknek ./       ( Itt a kör közepében álló párt választott  magának és vele fordult egyet kettőt. A kiválasztott állt a kör közepébe, és  így folytatódott míg  meg  nem kezdődött a tanítás.)       

Lánc, lánc eszterlánc / Eszterlánci cérna / Cérna volna selyem volna / Mégis kifordulna , / Pénz volna karika, karika, / Forduljon ki Pannika ,/ Pannikának lánca. Aki a nevét hallotta, megfordult és a kör közepének háttal folytatta a játékot. Addig játszottuk, míg mindenki hátra fordult.

Fehér Liliom szál / Ugorj a Dunába! / Támaszd meg oldalad, két arany pálcába / Meg is  mosakodjál, / Meg is fésűlködjél, ( Valakinek kötényében meg is törölközzél! / A kör közepén álló  imitálta a dalban  foglaltakat és akinek a kötényében megtörölközött, ő lett a következő középen álló.

Elvesztettem zsebkendőmet / szidott anyám  érte.  / Annak, aki  visszaadja   / Csókot adok érte / Szabad péntek, / Szabad szombat. / Szabad szappanozni, / Szabad az én galambomnak / Egy pár csókot adni. A körben álló, akinek átadta a zsebkendőt, azzal helyet cserélt.

Beültettem kis kertemet a tavasszal, / Rózsa szegfű, liliom és rezedával, / Ki is nyíltak egyre mind / El szeretném adni mind, / De most mindjárt./  ( Itt a kör közepén álló választ valakit )  Én megveszem virágodat , ha eladod / Ha az árát jó magasra fel nem tartod / Versenyfutás az ára, fussunk egyet utánna, / De most mindjárt, De most mindjárt.  (  Versenyfutás, a körön kivül.  A győztes  a kör közepére kerül.)

Erdő mellet nem jó lakni, /mert sok fát kell hasogatni. /Tizenhárom  ölet meg egy felet ,/ öleljen meg engem  aki szeret. A kör közepén álló párt választott magának, és szerepet cseréltek.

Körbeálltunk. Énekeltük : Ne nézz hátra jön a farkas, nagyot üt a hátadra . Egy társunk a körön kivül futott és észrevétlenül leejtette valaki mögé  a zsebkendőjét, majd tovább futott. Ha az illető nem vette észre, és  a fútó egy újabb kört is megtudott tenni, ráütött a figyelmetlen játékos hátára, a többiek meg  hangosan kiabálták: Záptojás! Záptojás !  A következő kört  ő futotta. Ha  a dobó nem volt ügyes észrevettük a szebkendő leejtését  a hátunk mögött, akkor azt fölkapva kergettük. Ha elértük ő vesztett. Újból kerülnie kellett.

Befelékor  pedig   kanizsai gőzös, vagy  az  aki nem lép egyszerre dalocskára  vonultunk a terembe.

Amikor esett az eső, nem tudtunk az udvaron játszani, akkor  a  tanteremben játszottunk.

 Egyik társunk  hátat fordított az osztálynak, amíg egy előre megbeszélt  tárgyat elrejtettük egyik társunk kezébe. A hunyónak  az volt a feladata, hogy eltalálja , hogy a gyürű a jobb, vagy a bal kezében  rejtőzik.  Énekeltük: Csön, csön gyürű,/ ezüst gyürű / Merre van az arany gyürű/ Itt csönög itt pörög / itt adják elő.  Találat esetén átadta a hunyó szerepet.

Játszottunk hideg, meleget. Az elrejtett tárgyat úgy kellett a hunyónak megtalálni ,hogy a  játékos társak irányították a keresést. A hideg, a jég a nagy távolságot. a meleg, a melegszik a közelítést, a forró, pedig a tárgyon való matatást jelezte.

Előfordult az is, hogy a húzd meg ereszd meg játék jutott az eszünkbe. Egy zsebkendőt fogtunk. és mindig  a   vezényszóval  ellentétes mozdulatot kellett végezni.

Benti játék volt még a  szólánc : a szó utolsó betűjével, vagy utolsó szótagjával  kellett új szót alkotni.

 Volt, hogy „ Amerikából jöttünk „. A hunyónak  foglakozást, vagy mesterséget kellett elmutogatni, a többieknek pedig kitalálni azt.

Arra emlékszem még , amikor tavasszal  megjöttek a gólyák . Az iskola ablakából ráláttunk a Gats Miklós bácsi kéményére. Örvendezve kelepelt a gólya, repkedte körbe, körbe a  megtalált fészkét. Futás az ablakhoz, és énekeltük vidáman  a  gólyáról szóló rigmusokat.

Délutánonként különböző labda játékok kerültek sorra.

Falra fejelés. Versengtünk ki tudja minél tovább folyamatosan a falra fejelni a labdát. Erre a játékra a szomszéd Németh néni haragudott, mert áthallattszott a falon keresztül a szobájába a hupogás. Megfigyeltük, mikor nincs otthon, vagy mikor nem tartozkodik bent a házba, odaosontunk a falához és már játszottunk is. Erre azért volt szükség, mert az ő falán volt a legnagyobb szabad felület, ami  ehhez a játékhoz elengedhetetlen volt.

Labda pattogtatás. A foldre  ütöttük tenyerünkkel  a labdát, állva, vagy fútva.

Kerestünk egy rossz lukas edényt a gödörbe, abba pedig célba dobtunk.

Összetettebb labda játék volt az” iskolás “. Azt  egyedül is  és többen is lehetett játszani. Szintén falra verősdi volt, az alábbiak szerint.:

     -A két kezünket összekulcsova pattintottuk a labdát a falhoz,

    - majd a bal ill. jobb  öklünkkel, najd mintkettővel,

    - a  jobb, majd a bal  tenyerünkkel ,

    - fejjel ,

    - a  bal  és  a  jobb  lábunkat  felemelve, a  combunk  alatt  dobtuk a  labdát, ez volt a lábas.

     -Leeresztettük a labdát a földre és úgy kaptuk el , ez volt a leeresztés,

     -Ismét  lábas  következett , de egy kézzel  lehetett a labdát elkapni.

-a falhoz dobtuk a labdát de úgy hogy előtte hátrafordultunk. Ez volt a hátradobás

     -a falhoz dobtuk a labdát és pördültünk egyet és úgy kaptuk el, ez volt a pördülős,

    - és  végül  a  csattantós, amikor egy csattantás után kaptuk el a labdát.

Ez volt az első iskola.  A másodikban kettőször,…….., a  tízedikben tízszer kellett a gyakorlatokat folyamatosan elvégezni.  Aki  leejtette  a  labdát, átadta a játék jogát a másiknak. Az  a játékos győzött, aki előbb kijárta a tíz osztályt.

Hátra dobózni is szoktunk. Egyik játékos a partról hátra felé dobta a többieknek a labdát. Nekik  pedig el kellett kapni azt. Ment a versengés a labdáért, estünk, keltünk a gyöpön. A dobó pedig egyszer,  csak úgy ejtette le a feje fölött a labdát, másszor pedig eldobta a vasút oldalig. Aki szerencsésen elkapta a labdát ő lett a hátradobó.

 A  májusi és az októberi  litániákra  szorgalmasan jártunk. A  falu gyerekeinek a találkozó helye volt a templom tér.  Jóval  a beharangszó előtt már hangos volt. Sudárvágoztunk és kergetőztünk ( fogócskáztunk). A sudárvágózásnak az volt a lényege, hogy egymás kezét megfogva futottunk.  Elől a nagyobb, hátul a kisebb gyerekek. Mikor már jól felgyorsult a gyerek kígyó, az első erős, általában  fiú   kanyarított   ( suhintott ) egy nagyot a soron. Az apraja a végén már nem tudta követni a sebességet  és  kisodródott  a láncból.  Arra emlékszem a sor végén legtöbbször  a   Horváth  Laci  állt. (Ő az őrházban lakott, kis növésű fiú volt. ) Fölszabadult  játékunkat  esténként  a Hegedüs Vince  plébános úr nevetve nézte. Amikor a János bácsi megkondította a harangot futottunk a templomba.  El lehet képzelni, hogy milyen szutykosan, porosan térdeltünk a litánia alatt. 

 A gyöpön még lehetett sok érdekességet is csinálni.

A  csipkebokor  alá  füvet raktunk, az ágaira meg lapulevelet. Ez volt a házikónk.  No meg az üres disznóól és az épen nem használt tehénszekér. Egész nyáron eljátszottunk ezekben  a kis  "házakban". Bujtergyánból  baba  bútorokat formáltunk. Varrtuk a maroknyi méretű babáinknak a babaruhákat. Az Ádám Panni, kis barátnőm  anyukája  a Sarródi  Irénke néni varrónő volt, tőle sok anyag darab került a birtokunkba. Volt a babaház szomszédságában bolt is. Különböző rossz edényekbe került a homok, ami só is volt, liszt  is  és cukor is. A téglát ütöttük porrá az volt a piros paprika, a szétszabdosott  levél  pedig a zöldségféle. Felváltva voltunk anyukák, boltosok, vásárlók, 

Majdnem  elfelejtettem !  Mikor már szépen kizöldült a fű, a domboldalról gurultunk le szép sorjában. Lefeküdtünk a domb tetején,  egyik  társunk  „segített” , meglökött  bennünk egy „  kicsit” , és  gurultunk egymás hegyére, hátára.  A domb alján lett egy nagy gyerek kupac, nevettünk, kiabáltunk, és futottunk újra a domb tetejére.

Télen  a  szánkóval is lecsúsztunk a vasút oldalon. A Baranyai Pista bácsi, az állomás főnök  figyelmeztetett bennünket  ha vonatot várt. Akkor mindenki tudta mit kell tenni. A kisebbek  kezét  fogva  igyekeztünk a gödör aljába,  addig  míg a vonat el nem ment. A vonatnak két kézzel integettünk, már  a  kocsi  kísérők,   figyeltek  bennünket, és integettek vissza.

Egész  felvidultam,  míg ezeket a sorokat írtam. Visszaidéztem a vidám gyerekkort, a régi játékokat. Talán majd a gyerekeim, amikor a múlt felé fordulnak, ( mint  én most ) csodálkozva olvassák egy régi korszak valóságát.

Lehet, hogy a játékokat más faluban, vagy esetleg a  nicki  faluvégen máshogyan játszották. De fogadjuk el, hogy így  is,  jó volt, úgy is  jó volt.  Egyszerű  játékainkkal, egymással  végig  játszottuk  a  napot. Nem unatkoztunk  egy percet sem. Mindig megválasztottuk a helynek, az időjárásnak, a jelen levő pajtásoknak megfelelő játékot, gyorsan megalkottuk a szabályt. Még arra is emlékszem,  hogy  a  kisebbeket  is  bevontuk a játékba, és koruknak megfelelően részt is vehettek abban.  Ezt  kaptuk  mi  is  a  nagyobbaktól,  így terjedt a játék egyik generációról a másikra.

Répcelak, 2013  március  03

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók.

Dalolgatva ballag,

egyes egy magába,

Virágtestvérkéi,

Vigyázzatok rája.

Simulj  puha pázsit

lába alá lágyan

Fütyülj neki szépet,

te rigó a nádban!

Légy a  legyezője

te lapu levele!

Fecskefarkú pille,

röpülj versenyt vele!

(Móra Ferenc)

Pásztorkodásaim

Egy  őrület!   Már  mindenről  a  gyerekkorom  jut  eszembe.  Képzeljétek!   A  minap az Erikám a fagyasztó  ládámba  hozott  két  kacsa combot, hogy majd a hétvégén finom pecsenyét süt belőle. Abban  a  pillanatban eszembe jutott,  hogy  még  a mi libáinkról, tyúkjainkról, no meg  a kecskénkről, illetve az azokkal  való feladatainkról még nem is írtam.

Tudjátok,  a  mi udvarunk tele volt  baromfival. Télen kevesebb,  nyáron  több  szárnyas  futkosott, röpdösött  a  lábunk  alatt. Tavasz  közeledtével  a  nagymama  már reggelente azt  figyelte, melyik tik kotlik.  Külön rakta a tojásokat. Megjelölte melyiket tojta a kendermagos, melyiket a kopasznyakú, melyiket  a  nagytestű,  és  melyiket  a  szép  hosszú  lábú. Ő azt mondta, erre azért van szükség, mert szeretné, hogy ugyanilyen szép állatai legyenek az idei évben  is, mint tavaly. Legyen, amit levág a  család részére,  legyen  tojó  és  legyen  olyan  is, amelyik alkalmas kotlósnak.  Ha  talált  reggel  olyan tikot, amelyiket  alkalmasnak vélt arra, hogy megültesse, akkor csinált  egy rossz kosárban szalmafészket,  amire ráültette tyúkanyót.  Persze előtte a kiválogatott tojásokat alá rakta. Megmutatta,  nézzem  csak  meg, amelyik  tik jó anya lesz, az már most félve ül a tojásokra, és  egész testével  védi  azokat.  Kíváncsian  vártam  mi  lesz  ennek  a  vége.  Naponta  mentem a színbe megnézni  mi történt a tojásokkal.  A tikot megetettük, megitattuk, külön bánásmódban részesítettük. Amíg  a  tik fürdött, mert  még  fahamu  fürdőt  is  kapott  ám,  mi  betakartuk  a tojásokat, melegen  tartás végett.  Egyik  nap  a  nagymama  lámpa elé tette  az összes  tojást,  ami a tik alatt volt. Erre azért volt szükség, hogy megnézze melyikben nincs élet.  Amit rossznak talált azt kidobta.  Körülbelül három hét után egyik reggel találtunk egy kis sárga kis csibét az anyja mellett. Félve  fogtam  meg,  gyönyörködtem  benne,  becézgettem  és  vittem  már  az  előre elkészített,  jó  meleg  ruhával  kibélelt  zsomporba.   A  konyhában  őriztük  a  kis állatokat, akik napról  napra  többen  lettek.  Megáztatott  kukorica  darát készítettünk  nekik  eledelül  és  világos teát kaptak folyadékként.  Volt  amikor  a  nagymama  tojást  is  főzött nekik.  Nem pucolta ám  azt  meg,  hanem  héjastól  apróra  vágta. Nagyon szerették a  kis állatok.  Mikor  már  minden   kis  csibe  világra jött  az anyjuk  is  csatlakozott  a  konyhánkba.  Papír  dobozban  pár napig még ott tanyáztak köztünk.  Később már a kamrában  vigyázott a tyúkanyó a kicsinyeire,  majd  kivezette őket az  udvarra.  A  nagymama  burító  alá tette őket.  Persze a  csibék ki tudtak bújni a nyílásokon,  de  az  anyjuk szavára  mind visszataláltak a biztonságot nyújtó melegségbe.  Volt,  amikor  talán még  húsz  picinye is volt a kotlósnak, de mindet  be tudta  takarni szárnyaival.  Ezután,  azt  figyeltem, hogyan  változik át  a sárga pelyhecskéjük  tarka, barka  tollá.  Ez  is  megtörtént, már nem  igényelték  anyjuk  védelmét  önálló  életre voltak  képesek, nagyra  nőttek.  A  nagymama  büszkén  etette reggel, este  kis  állatkáit.

Egyik nap a tojás szedő kosárban egy hatalmas,  nagy tojás is díszelgett. Láttam én már különböző méretű tojásokat, például  egész  picit  is,  ami mindig az enyém lehetett.  Még  húsvétra  is  kaptam kis piros tojást, de ilyen nagyot még nem láttam.  Mint  minden  új  dologra, hát  erre  is rácsodálkoztam.  Nagyobb  volt  ez  a tojás, mint a nagypapa  ökle.  Lúd  tojás  volt.  Addig  én  azt hittem  tojást csak a tyúkok  tojnak.  Beláttam,  tévedtem. Télen mindig csak három ludunk volt.  Azok közül az egyik volt a gúnár,  amelyik  rezzegetett  bennünket  sziszegésével.   Volt  olyan   alkalom  is, amikor  megtámadta az udvaron  közlekedőt.  Erre az esetre  a nagypapa egy furkós  botot  készített  a  konyha  ajtóhoz.  Azt használtuk  védekezésül.  A  másik  két  lúd  volt a tojó.  Tojás  gyűjtés, majd  lúdültetés  következett.  A nagyobb tojásokból később lettek kis zsibák. Ezek az udvaron nőttek föl. Kísérték  anyjukat egyenként, liba  sorban.  Mikor már nagyobbacskák voltak, és  vízre lehetett őket ereszteni  a  nagymama megmutatta az útvonalat nekik, és nekem is, amin eljuthatnak  a  Kőris partra. A következő napokban már az én feladatom volt a  liba terelgetés,  liba pásztorkodás. Nagyon szerettem ezt a foglalkozást. A  libák  lementek  úszkálni  a  vízre,  én  meg  leültem  a  partra. Magányomban, meg  akkor  is, ha volt még kint a parton velem egykorú  libapásztor, szerettem nézni a  vizet. Egyik nap tiszta,  szinte  átlátszó volt, másnap  zavaros, kissé fodros.  Rengeteg  virág  díszlett a  partján.  Legjobban  a  kék  nefelejcs  tetszett.  Röpdöstek  a  színes szitakötők,  a  tarka lepkék.  A  parton  tücsköt, sáskát  kergettem, mezei  csokrot  szedtem, fújtam a pitypang fehér virágát, fontam a  pipitér vagy a búzavirág koszorút,  a mezei  zsurlóval csúzliztam, béka széket fontam. Ezer érdekesség  tárult elém  nap mint nap.  Néha  lemerészkedtem  a  part közelébe,  a  vízbe lógattam a lábam. Mikor már a ludak megunták  az  úszkálást, kijöttek a  partra  mellém telepedtek. Ha  előbb kívánkoztam haza, akkor  meg  elkiáltottam  magam  li-li-li  és már jöttek is. Megismerték  a  hangomat  és  engem  követve mentünk  hazafelé.  Mikor  megszokták  az  útvonalat  egyedül  is  kimentek a  libuskáim fürdeni  és azt is tudták mikor, és merre kell haza  jönni.  Volt  olyan is, hogy  a nagymama megfosztotta  ( mellesztette )őket a nagy tollazatuktól. A tollfosztás a szomszédok, jó ismerősök közremüködésével történt.A libatoll gerincéről kellett lehúzogatni a pelyhet.  Abból készített nekünk finom meleg dunyhát télire, a  levágott liba szárnya vége  pedig volt a  tollsöprű.  A  tollából  meg  kalács  kenyőt  (kenőt)  készítettek. Amikor tollfosztás volt a konyhánkban, az asszonyok körbeülték az asztalt és ott szorgoskodtak. Nekünk gyerekeknek nem, hogy futkározni nem szabadott hanem még tüsszenteni sem, nehogy a pihék körbe röpködjenek a konyhánkban. A munka végeztével sütemény és boros tea került az asztalra.

Az első meglepetés akkor ért, amikor édesapám kis ketreceket tákolt a fészer mellé. Abba ültették be az én kis libáimat.  Rabnak éreztem őket, mert nem tudtak onnan kijönni.  Reggel, este  édesanyám a combja  alá  fogta  és áztatott  kukoricával megetette őket.  Egyik  kezével  a  liba csőrét  nagyra nyitotta, a  másik  kezével  a  kukoricát  tömte  a bögyébe.  Mikor  már  elég  hízott  lett, szegényke  fazékba  került.  A  helyére  pedig  egy  másik,  aki  ugyanúgy  végezte.   Így  csökkent  háromra  az  én kis, körülbelül   7-9 fős  liba állományom.

 Még a finom falatokról is kell szólnom. Édesanyám által készített  hízott libamáj, a zsír  a töpörtő,  a finom leves és  a restre sült  liba comb, a húsából készített pástétom finom  őszi  eledel  volt a családunk számára.  Falatozgatva  már  elfelejtettem, hogy az  a liba, az én kis állatkám volt.  A családunkban, mint minden paraszt családban  az állatok tartása   biztosította, hogy a megtermelt zöldségek, gyümölcsök mellet hús is kerüljön az asztalunkra.

A másik állatkám,  játszó pajtásom  a  Juci, a kecske volt.  A  beszolgáltatások  idején sok család  tartott  kecskét,  hogy  a  család tej szükségletét  biztosítsa.  El  is nevezték  akkor  a  szegény ember tehenének.  Mostoha   körülmények  közt  is  tartható, élénk,  játékos,  pajkos,  kis állat volt. Amikor az  iskolából  hazaértem,  ebéd  és  tanulás után feladatom volt a  kecske legeltetése.  Fogtam a kötelet nyakára  helyeztem  és  rohantunk  ki   a  Decki  felé. Szinte versenyzett velem, huncutul meg,  megállt, hogy annál nagyobb iramban folytassa a távot.  Amikor elértünk az  agácisig ( akácos) két lábra ágaskodott és jóízűen falatozta a fák levelét.  Meg  volt  szabva  a legeltetés  helye.  Egyik nap olyan sokáig legelt az a cudar kecske, hogy az nekem már unalmassá vált. Gondoltam egyet. Levettem a  kötelet  a  nyakáról  és  azt  ugráló  kötélnek  használva   ugrándoztam a porban. Számoltam a teljesítményemet, nem figyeltem a Jucit. Mikor már ejtettem,  az, az  elakadt  a lábam, akkor meg  hiába kerestem.  Nem volt a kis erdőben. Kiabáltam,  Juci, Juci merre vagy, nem jelzett vissza, nem reagált a hívó szavamra. Keserűségemben sírtam, most mi lesz nem lesz tej estére a nagypapának  és  az  édesapámnak, mert elvesztettem a  kecskénket.  Mezitláb   szaladgáltam  föl és alá, nem  törődve azzal, hogy a kivágott  fák tuskói és a lehullott ágak véresre bökték a talpamat. Egyszer  csak a nagy  kiabálásomra  visszamekegett  az  én kis elveszett  pajtásom.  A  vetésbe  tévedt, és  jól  lakva békésen  pihengetett.  Átfogtam  a  nyakát, ráborultam,  és  megkönnyebbülve  mentünk hazafelé.  Igen  ám, de  édesanyámnak  már a  gazda, akinek a vetésébe tévedt  a Juci, el  is panaszolta, mi történt.  Alapos „fejmosást” kaptam. Szégyenemben nem mertem szólni sérüléseimről.  Alaposan égett, sajgott a lábam.  A  vályúnál  locsoltam rá a vizet,  de nem  használt.  Este már föltűnt mindenkinek szótlanságom,  túl  jó viselkedésem.  Ültem  a  küszöbön  ott  búslakodtam.  Egyszer csak édesanyám ránézett a lábamra, ami már térdig tűz piros volt, és a talpam  is tele tüskével. Akkor értette meg  mi történt.  Megmosta  langyos  kamillás vízben a lábamat, kiszedegette a  tüskéket és még  gyógyító kencével  is  bekente.  Másnap  a  nagymama  volt a  kecskepásztor, én meg  ültem a küszöbön.  Amikor hazatért  a  kecském  meglátott, örömmel  futott hozzám.  Azt  hiszem, velem együtt  ő is bánta a tegnapi napot. 

Így  éltem   én, a  családommal kedves  kis állatkáimmal, akik egyben  játszópajtásaim is voltak. 

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók. 

2013  február 15 

 Hol van már a régi iskolám?

      Múló idő, mondd hol van már !

Merre van a régi tanterem?

  Csak az emlék játszik velem.

                                                                 (Alberth)                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Felső tagozatos lettem.

1958  szeptember  elsején ünnepélyes  év  nyitóra  gyűlt  össze  a répcelaki  iskola udvarán  a gyereksereg.  Nem  csak  a  répcelaki,  hanem  a  nicki  és  a  csánigi  gyerekek  is  itt gyülekeztek,  köztük  én  is.  Az udvaron sok idegen arcot láttam, kissé megszeppentem. Idegen volt  a  hely,  a tanárok.  Az  otthonos, kis  nicki  iskolámat  mögöttem  hagyva, tele félelemmel  vártam  az  ünnepség végét.  A  Dörnyei  Laci bácsi volt az igazgató. A  hangját  hallva, bizakodva tekintettem a jövő felé.  Rendkívül  szimpatikus  volt  első  látásra.  Megjelenése, barátságos szavai kicsit megnyugtattak.

 Osztályonként gyülekeztünk és a csengős osztályterembe vezetett bennünket egyik tanárnő.  Nekem  ő volt az OSZTÁLYFŐNÖK.  Nagyon szép emlékeim vannak róla.  Rendkívül egyszerű öltözetű, gyönyörű kiejtéssel, hibátlan fogalmazással tanította nekünk a magyar nyelvet. Fosztás  kis  szatyorjából  vette  elő  a magyar és osztályfőnöki  órára szükséges eszközeit.  Amikor  felolvasott  szinte kábulatban hallgattam szavait.  Az írása olyan volt , mintha  gyöngyöt  raktak  volna  az irkák soraira, vagy a táblára. Óra végén fejére kötötte kis fejkendőjét és apró lépteivel ballagott a tanári felé. Magam előtt látom alakját és szívesen gondolok  vissza  rá sok, sok szeretettel. Ő volt  Szabó Kálmánné, a répcelakiak  Szabó tanárnője.

 Emlékszem   advent  idején  egyik  osztályfőnöki  órán elvitt  bennünket a répcelaki áruházba, ahol a  Földműves Szövetkezet karácsonyi  játék és ajándék  kiállítást és  vásárt rendezett, és  fogalmazás versenyt írt ki. Az élményeinket kellett leírni. Ez  volt  az első nyilvános  fogalmazványom, ami közönség elé került.  Igyekezetemnek könyvjutalom lett az eredménye.  A harmadik díjat kaptam egy könyv  kíséretében.  Ez  1960.- ban volt.  A könyv írója  és címe. Száva István  A szirakuziai óriás.  A  szüleim  nem  tudtak  semmit  a nevezésemről.  Amikor  a  karácsonyi  vakáció előtt való napon átvettem a könyvet, büszkén  vittem haza.  Kitaláltam, hogy majd szentestén  a  karácsonyfa  alá  teszem.  Azt  akartam, hogy a családnak  én is okozzak meglepetést. Sikerült is, édesanyám  könnybelábadt  szemmel  puszilgatott a karácsonyfa alatt. Azóta a könyves polcomon őrzöm ezt a könyvet és benne annak a karácsonynak az emlékét.  Időnként kezembe is veszem,  elolvasom  a  piros  ceruzával  írt szöveget, az én első  jutalmazásomról.  Egy, két  percre  ismét  visszacsalogatom   a gyerekkorom  egyik  szép pillanatát. Még a szövetkezetet említve eszembe jutott , amikor karácsonyi ünnepség volt az irodában. A dolgozók gyerekeinek ajándékkal kedveskedtek. Volt karácsonyfa, alatta névre szóló ajándék.Emlékszem egyik karácsonykor nyakláncot, másik alkalommal sakk készletet kaptam.Két fiatal dolgozó adta át a Csöpi és a Hugi néni.

A hatodik, hetedik osztályban az osztályfőnököm a Horváth Zoltánné és a Horváth Zoltán  volt.  Az egyik rajzot, a másik éneket tanított.  A tanár úr  volt  az, aki  az iskolának az énekkarát  létrehozta. Tanította  a szép  népdalokat,  no meg a mozgalmi dalokat. A falu összes  rendezvényén részt  vettünk.  Felkötöttük  az  úttörő  nyakkendőnket, kihúztuk magunkat, és  harsogtuk dalainkat a kultúrházban, a népkertben, vagy éppen a foodbalpályán.

Írnom kell még a Takáts Ernő tanító bácsiról is. Szép ősz haja, egyenes tartása, méltóságteljes  megjelenése, ami  megmaradt emlékeimben. Növény és állattant tanított. Szigorú,  rendet  megkövetelő  tanító volt.  A fegyelmezésére  jellemző volt  a nem  illik, nem így kell csinálni szavak.  Nevelt is bennünket, tanította a viselkedés szabályait, és az élővilág védelmét, és annak szeretetét. Feladatként adta, hogy a nyári szünetben növény és állat (rovar) gyűjteményt készítsünk.  Jó kis nyári elfoglaltság volt ez. Összegyűjtöttük a növényeket, két tégla közt lepréseltük, majd a rajzlapra felragasztottuk. Az rovarokat pedig gombostűvel rögzítettük a kartonhoz.

Az oroszt, mint kötelező idegennyelvet a Király Gyula bácsi tanította. Jó magyaros kiejtéssel betűztük a sorokat, és mindig megdícsért bennünket.

A nyolcadik osztályban a Nagy Lajos tanár úr volt az osztályfőnököm. Tanított ő fizikát, számtant, kémiát, testnevelést. Ő a többi tanárhoz képest fiatal volt. Lazábban is vette a dolgokat. Nagyon szerettem a számtan óráit. Jól elmagyarázta a tudnivalókat. A tornaórák az udvaron voltak. Fekete klott nadrágban, fehér blúzban tornáztunk.  Ő  volt az úttörő csapat  parancsnoka. Egyik évben elvitt bennünket Csillebércre. Vonattal mentünk, utaztunk villamossal, kis vasúttal. Hatalmas élmény volt. Sátrakban aludtunk. Még  egy  hajó kirándulás  is belefért  a  programba.  A  Dunán  hajóztunk,  Visegrádig  meg  vissza.  Nagy esemény volt ez a falusi gyerekek számára. Még ma is emlékszem arra az útra, a vonat monoton  kattogására, az önfeledt  éneklésre  és arra, ahogy a Duna, a Parlament, az Úttörő Vasút  ” kilépett „ a könyvemből  és teljes valóságában ott volt előttem .

Még  a  termekről  nem  is  írtam.  Csodálkoznának  a  mai gyerekek,  ha  visszafordítanák  az  idő kerekét.  Nem  találnák  a számítógépeket,  a  torna  felszereléseket,  a  mai modern eszközöket. Lenne egy három lábon álló tábla,  a Vörös tanító bácsi által készített  Magyarország  térkép, a  szén  tüzelésű  kályha, és az olajos padló.  Az iskolába sem autóval szállítottak bennünket, hanem gyalogosan  közlekedtünk.  Melegben, esőben, hóban, sárban, nem is  olyan finom ruhákban  minden nap megjelentünk időben. Sorban, kettesével  haladtunk az úton.  Az is előfordult, hogy a nagymama  és édesapám még feladatot is adott. A földműves szövetkezeti iroda mögött a Nicki utca felöli bejáratnál lakott és dolgozott a Nagy bádogos. Hozzá vittem a lukas edényeket foltoztatni. Cipeltem a táskám mellett a nagy fazokat vagy lábost.  Édesapám meg azzal szokott megbízni, hogy menjek be a szövetkezet irodájába, keressem a Csöpi nénit, (Simon Józsefné) vagy a Hugi nénit  ( Kovács Kálmánné) és kérjek tőlük bárca könyvet, amit a darálóban használt. Arra is emlékszem, amikor télen az édesapák lapátolták előttünk a havat, és arra  is amikor édesapám csapájában jutottam el a  laki határig.  Nekünk  ilyen  körülmények  jutottak.    De   ezek  között  a  falak  között, a  vidám, tartalmas  iskolaévek  alatt  megtanultunk, nem csak írni, olvasni, számolni, hanem  ezektől  a tanítóktól  elleshettük azt is hogyan kell  élni, hogyan kell egymást megbecsülni, egymáshoz alkalmazkodni  és esetleg a másikat fegyelmezni.  Köszönet érte mindnyájuknak.

Nincs  meg  már  az  iskolánk. Lebontották.  Nagyon  szép tér  és  egy  csodálatos  szökőkút  áll a helyén.  Az  ötven  éves  osztálytalálkozó  egyik  programja  az volt, hogy  körbe, körbe sétáltunk  a téren  és megtiportuk azt a földet,  ahol egykor a mi iskolánk  állt.

A  képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk)  az internet képtárából valók.

Répcelak, 2013  február  12

Valahol még úgy bennem él,

Az iskolám, szerettem én.

Azt a termet, azt a padot, 

Belül most is gyermek vagyok. 

( Alberth)

 A nicki iskolába jártam 

Szinte  most  is látom,  ha  behunyom  a  szemem  és  emlékeim  közt  kutatok, hogy  1954  szeptember  elsején  édesanyám  kézen  fogva  vezet  a  nicki  Iskolába.  Iskolaköteles  lettem.  A  fehér  szandálomban, az ünneplő  ruhámban  (nem emlékszem rá milyen volt)  öltözve, egy nagy csokor  kerti  virággal kezemben megyünk kettesben.  Szorítom  édesanyám  kezét, izgulok.  Figyelem  kik   jönnek  még  az  úton.  Jönnek  szomszédok, ismerősök,  játszótársak,  de én  csak nem  engedem a  biztonságot nyújtó, szerető kezet.  Édesanyám látva  izgalmamat  nagy  lánynak  becézget.  Biztat, ügyes  vagy  te, majd meglátod, hogy megszereted  az  iskolát.  Itt  sok  mindent  megtanulsz.  Megtanulsz  írni,  olvasni, meg  tudod  itt játszani  is lehet  a sok –sok  kis pajtással.  Az előzőleg elkészített, örömmel  megvásárolt egyszerű kis  ( szinte  kemény  papírból  lévő )  háti  táskámmal  büszkén  lépegetve  haladunk.  A tolltartóm is ott ékeskedik benne. (  Fából  készült  a tetejét  le lehetett  húzni, a tető két  kis mélyedést  takart  és  alkalmas volt arra, hogy két szál ceruza beleférjen. ) Később  az  egyik  ceruza  helyét  a tollszár az írótollal együtt  foglalta el. Tollat csak harmadik  osztályban  használhattunk.  Az  volt ám a móka.  A  padokon  volt  tintásüveg  tartó. Abba  tettük az üveget,  és mártogattuk  onnan  a  tollal a tintát. Azt a malacságot, amit először csináltunk. Csupa  tintapaca  lett a pad, az irka, a kezünk.  Egyszer még  a  mögöttem  ülő  kislány  a tintásüvege tartalmát rám is borította. Kárba veszett, kimoshatatlan lett a fehér kötényem,  mert  mi  fodros kötényekben jártunk ám  az iskolába. ) Nem emlékszem nagy ünnepélyes   évnyítóra,  csak arra   hogy az Orbán Erzsébet  tanító néni, mint egy anyuka, kézen fogott  és  beültetett  a padba.

Olyan padok voltak az én  időmben, hogy  négy  gyerek  ült  egy  padban.  Úgy  tudott  kiszállni, aki belül  ült, hogy a szélsőnek  is ki kellet  ugrani,  ha a tanító néni  szólította.  Úgy  ültünk,  hogy  két  lány ült a baloldalon, két  fiú a jobb  oldalon.  Az  első  sorban  ültem, belül.  Bal  szomszédom  a  Wittinger  Ilus volt.  A  fiúk  közül  az  Elek  volt  az  első  sorban  és  úgy  emlékszem  a  Gallen  Jancsi. A harmadik osztályosok,  akik  egy  teremben tanultak velünk, már otthonosan mozogtak, gyorsan elhelyezkedtek  a mögöttünk levő padsorokban.  A szülők már eltávoztak, haza mentek, ezért  akadt aki  sírdogált.  Kis  falusi  gyerekek  voltunk, volt, akit az udvarról sem  igen engedtek ki  a szülei,  persze hogy meg volt  illetődve.  Ez  a  délelőtt  rövid  volt  sokat  játszottunk, mesélgettünk. Bemutatkozni   nem  kellett,  mert  kis falu lévén, iskolatársainkat   is  és a tanító nénit is ismertük, és ő is ismert minden családot a faluban.

Hazaérve  már  várt a család a  verondán.  Mindenki  kíváncsi  volt  a  nagy, iskolás  lányukra. Arra emlékszem  a nagypapa egy kérdésére sem tudtam felelni.  Hiába  kérdezte, meg van e még az a nagy kályha,  föléred a táblát.  Én  semmit  nem láttam  az  osztályteremben első napon.  Másnap  aztán  igyekeztem fölfedezni  ezeket  a tárgyakat is. Csodálkoztam, szinte nem is  hittem, hogy  előző nap is ott volt az a hatalmas ember nagyságú kályha. A  tanítói asztaltól, és  a  táblától nem messze állt.  Odaálltam  mellé  tátott  szájjal  néztem föl rá,  mert  én még  ekkora  kályhát nem láttam. Nekünk csak  egy  fél  méter  magasságú  kis  vaskályha  fűtötte  a   szobánkat.  Megcsodáltam   a  három  lábon álló táblát is, aminek  egyik  fele vonalas  a másik fele kockás volt. 

Egyszer  csak  megérkezett  a  tanító néni.  Közös imádság következett.  Mindnyájan katolikusok voltunk az osztályban. A tanító néni  ugyan úgy tanított bennünket  imádkozni, mint  a  család  tagok,  vagy  a plébános úr. Minden egyházi  ünnepet megünnepeltünk  a hittan órákon és a  tanórákon.  A felkészülésünket  is  a tanító néni szervezte.  Nagyon  szép  egyházi  énekeket  és  verseket  tanított meg nekünk.    A  közös  imádságokat  követően  ellenőrizte, hogy  nem  hiányos  e  valakinek  a  felszerelése.  Nem  büntetni  akarta  a  kis nebulót, csak arra volt kíváncsi, tud  e  megfelelően  dolgozni.  Emlékszem  arra, hogy  volt olyan osztálytársam,  akinek  ő adott  egy –egy  irkát, vagy ceruzát, hogy  meg tudja  írni a feladatot.  Volt  amikor ő  is csak egy üres gyűrött  lappal tudott szolgálni, de akkor is lehetővé tette a tudás megszerzését minden gyerek számára.

Úgy  emlékszem  két  irkánk  volt.  Egy kockás  és  egy  vonalas.  Nagyon  vékony, kicsit  szürkés  papír alapanyagból.  Nagyon  kellett   vigyázni,  mert  könnyen  szamárfüles lett.  Nem  tartoztam  a legrendetlenebbek  közé,  vasaláskor  mégis  édesanyámnak  vittem  a  füzetemet, és  kértem  a  lapok kisimogatását. Olvasó könyvünk csak harmadik osztálytól  volt.  Addig  a  tanító  néni  írta a feladatokat  a táblára. Onnan  néztük  le  és  oldottuk  meg a számtan, írás  feladatokat.  Amíg  kicsik voltunk  minden  gyerek  irkájában  előírta, azt  a  négy   sor  írást, vagy  számtan  leckét, amit  otthon kellett  megoldani.  Minden  negyedik  sor  után sormintát rajzoltunk, akinek  volt, színes ceruzával.  A minta is kapcsolódott a feladathoz.  Minden  órai  és  házi leckét megnézett, és  leosztályozott.

Lassabb ütemben tanultunk.  Az  első  osztályban csak  a  nyomtatott  betűket  tanultuk  meg, és  az  irkánkban  írt szöveget  szótagolva  olvastuk.  Számtanból  húszig  tanultuk  az  összeadást  és  a  kivonást. Harmadikban hangzott órák előtt az egyszer egy az egy…., és akkor kezdtünk történeteket, meséket olvasni,  Magyarországról  tanulni,  a  térkép  használattal  a  növény  és  állat világgal  együtt.  Ének,  testnevelés  és  rajz  óránk  csak  ritkán  volt.  De  sebaj  a  tízpercekben  volt olyan éneklés  az   iskola  udvaron  és  olyan szaladgálás,  hogy  kitett  az a  tíz perc  egy ének  és egy tornaórát is egyszerre. A környéken lakók hallották vidám énekünket,  ricsajunkat  télen, nyáron  egyaránt.  Nem  volt  csengőszó, a  tanító néni  föltartotta  a kezét  és  „Befelé „volt.   A  nagy  játékot még akkor sem hagytuk abba.  A búj, búj zöldág játékkal vonultunk be a tanterembe. Télen is kimentünk bármilyen hideg volt.  A  tanító  néni  a megrakott kályha mellé állított bennünket melegedni, hogy egy kicsit fölolvadjunk.  Volt,  amikor a Hegedüs Vince plébános úr is a kályha mellett tartotta meg a hittan órákat.  Körbe álltuk, vagy  guggoltuk  a  tűzet  és  a sötét  téli napokon ott mesélt nekünk tanulságos szép történeteket.  Olyan  csöndben  hallgattuk  szavát, még  a legrosszabb gyerek is átszellemült megnyugtató  szavaira. Nagyon hamar sírt ő.  Amikor  a  története  olyan  szakaszhoz  érkezett,   ami   nagyon  megérintette,  elcsuklott  a hangja.  Kitörölte  szeméből  a  könnyet  és  tovább  szőtte  az  érdekes  mondandóját.  Ezek  az  átéléssel  fűszerezett   beszédei  emberközelivé  tették  őt  a  gyerekek  és  a  falu  lakói számára.

Szólnom kell még a  Kernya  Erzsébet  tanító néniről  is.  Ő második osztálytól tanította a mi osztályunkat.   Az  első osztályt  az imádkozás és  a vallásosság  jellemezte, második  osztályban már lekerült   a feszület az iskola faláról  és csak a hittan órák zajlottak a régi szokás szerint. A közösségi élet az iskolában átalakult.  Nekünk  gyerekeknek nem volt más változás, mert a tanító nénink  ugyanolyan  lelkes,  jó  szervező  és  a  gyerekeket  szerető pedagógus volt.  Összefogta  a  falu lakosságát,  programokat  szervezett, színdarabokat  tanított.  Sürgött,  forgott  a  lakosság  között.  Nagyon  megszerettette  magát  a  közösséggel.

Mikor  mi kis iskolások voltunk  minden  reggel  negyed  nyolckor  részt  vettünk  a  szentmisén, és  nyolc  órára  mentünk, dehogy mentünk futottunk, mint a  kiscsikók  az iskolába.  A táskánkat  a szentelt   víz tartó  alá  szoktuk  helyezni?, dobni.   Sokszor  akkora  kupac  volt  ott,  hogy a  nénik  alig tudtak  átlépni  egyik  másikon.  Persze  ez  azért  volt, mert  nem sorban szedtük  ám el  a kupacból  a sajátunkat, hanem  volt, hogy a legaljáról húztuk  ki, szétdöntve a rakást.  Olyan  is  előfordult,  hogy  a  nagy  versengésben  egyik, másik  társunk  táska nélkül  érkezett az  iskolába.  Gondot  okozott  ezzel  a  János  bácsinak,  aki nem tudta  emiatt a templom  ajtót bezárni.  Ezek a  reggeli  és  a rendszeres  vasárnapi  szent  misék  életünk  részévé váltak.  Egy falusi kisgyereket  a mindennapi szentmise, a közös imádságok  és az iskola  készítette  föl  az ünnepek  várására, megünneplésére. Nekünk az egyházi ünnepek voltak az  ÜNNEPEK.  

Négy évet jártam ebbe az iskolába. Az ötödik osztálytól már Répcelakra meneteltünk minden nap, de  ez  az iskola volt az én első iskolám.  Itt  születtek  első  és  feledhetetlen  iskolai  emlékeim, amiket  ezeken a  sorokon  is tovább őrzök.  Köszönöm a  fent említetteknek azt, hogy a szép gyerekkoromat  felidézve,  az  ő  viselkedésük, tanításuk  és példamutatásuk  még  most is  elevenen él, élhet  bennem.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek ( illusztrációk) az internet képtárából valók.

2013 , február  10.