„Volt egy osztály, egy egész világ,

    Te is ott voltál, emlékszem rád,

    Mert néha még tart az osztálykirándulás.”

                  (Sztevanovity Dusán)

        Diák éveim.

    Celldömölkön  járok, olvasom a helységnév táblát és  a velem utazók hallják tőlem: ez a város az én boldog diákéveim városa. Az útról rápillantok a  régi  iskolámra  és  elcsendesedek. Eszembe jutnak az emlékek, jók is, kevésbé jók is. Most már tudom, hogy milyen apróságok  jelentettek nagy gondokat akkor, és így visszagondolva milyen gondtalan, vidám  diák éveket biztosítottak nekem a szüleim. Köszönöm nekik, hogy a tudás megszerzését fontosnak tartották, és mindent megtettek azért, hogy tovább tanulhassak.

Mint most is, az 1962-es évben is be kellett adni a középiskolai jelentkezési íveket az általános iskolába és az iskola továbbította azokat a megjelölt helyre.  Két  iskolát  kellett megjelölni. A  sorrend  az  iskolák nehézségi foka szerint történhetett. / Pl. technikum, gimnázium, ipari tanuló képző /  Én  a  szombathelyi közgazdasági technikumot és a celldömölki gimnáziumot jelöltem meg.  Nagy pénteken sírdogáltam a templom orgonája mögött, mert  aznap kaptam a levelet, hogy a technikumba nem vettek föl. Továbbították Cellbe a jelentkezésemet. Este édesanyám nyugtatott: talán jobb is, így nem kell a háztól elköltözni a kollégiumba. Cellbe  tudsz járni  vonattal is. Egy, két héten belül megkaptam az értesítést, hogy felvettek a gimibe.  Előző kudarcomat elfeledve örültem, és  készültem az  új iskolámba.

Új iskola, új társak, új tanárok. Izgatott voltam. De ezt is hamar meg szoktam, és kezdődhetett életem gondtalan, gyönyörű négy éve, a minden napos utazás, a korán kelés.

A házunk előtt állt meg a vonat. Reggel hatkor indult és este hétkor vissza.  A celli  állomásról  sorban mentünk a gimnáziumig iskola köpenyben, egyen sapkában.  A  kék sapkán elöl az iskola címere CBG  / Celldömölki Berzsenyi Gimnázium / kezdőbetűkkel, és az oldalán annyi  sárga zsinór ahányadikasok voltunk. Amikor beértünk egy  óra  még  a rendelkezésünkre állt  a tanítás kezdete előtt. Erre az egy órára a lázas készülődés, kapkodás volt a jellemző. Az előző délutánról nem egy  órai, hanem még három  órai  feladat  is maradt.

Általában  6  tanóránk volt.  Szombaton is jártunk iskolába, csak akkor a délutáni vonattal utaztunk haza. Kéthetente egy nap politechnika óránk volt. Ez azt jelentette, hogy a fiúk vasipari munkát, mi lányok pedig   szőlő művelést és borászatot tanultunk. Gyakorlatban is végeztük a feladatokat. Gyalogoltunk ki a Ság hegyre, az iskola pincéjébe onnan indultunk, kapálni, kacsozni, szüretelni. Vidám nevetéstől volt tele a hegyoldal.

 Évente három, négy napot őszi betakarítási munkában vettünk részt. Általában a Gógánfai Állami Gazdaságban kukoricát szedtünk. A  celli  állomásról  külön vonatot indítottak az iskola diákjai részére. Nyáron építőtáborban égtünk pecsenyére a  szőlő kapálás  vagy egyéb más mezőgazdasági munka közben. Sátrakban aludtunk, éjjeli őrséget adtunk, tábortűznél búcsúztunk.

Középiskolás éveim alatt két említésre méltó, engem is érintő esemény történt a falunkban. Az egyik 1963- ban, amikor lezárták a falut, nem lehetett se ki, se bemenni. Száj és körömfájás volt. Az iskolai szertárokat és a tornatermi öltözőket rendezték be ideiglenes szálláshelyül. Ott aludtak, akik nem mehettek haza. Nekem nem kellett ott tölteni az éjszakáimat, mert  egy  celldömölki osztálytársam családja befogadott. A vendéglátást nyáron mindig viszonoztam. Jó barátság szövődött a családjaink között.

A másik emlékezetes esemény az 1965 évi árvíz volt. Reggel a meg szokott rend szerint beérkeztünk az iskolába. Fél kilenc tájékán a hangos bemondó közölte a Gysev vonalon közlekedőkkel, hogy még egy járatot indítanak, de később nem járnak a vonatok a Rába áradása miatt. Ijedten hallgattam. Otthon baj lehet.  Mintha én tudtam volna segíteni, úgy futottam az állomásra, hogy elérjem a vonatot. Igyekeztem az otthonom biztonságába. El  is jutott a vonat a  Nick  Rába  híd  megállóig. Ott  közölték, hogy a vonat nem megy tovább, de gyalog még a síneken el lehet jutni Nickig. Elindultunk a Csöpivel, mentünk gyors léptekkel, egyensúlyoztunk a talpfákon, mert már sok helyen azok a levegőben voltak a vízmosás miatt. Mikor a Metcés  hidhoz értünk mögöttünk egyre nagyobb területeket mosott át az ár.  Édesanyám sírva  futott elém, amikor megpillantott a sínek között. Nagyon megölelgetett.  Én is csak késöbb gondoltam át, hogy milyen közel volt a veszély. Uszni sem tudtam, a sodrás is nagyon erős volt, segítség meg nem volt a láthatáron. Szerencsésen megérkezve pár napig iskolamentes időszak következett. Szóba jött még  az  is  hogy kitelepítik a falu lakosságát, de erre aztán még sem került sor. A vámoscsaládi kultúrház adott volna átmeneti szállást számunkra.

Meg kell említenem még a legkedvesebb matematika tanáromat, a Jónás Marci bácsit. 70  éven felüli kopasz, magas, hangosan beszélő, jól magyarázó tanár volt. Középiskolai tankönyveket  is  írt. /Antikváriumban most is  van általa irt könyv / Azt tartotta, hogy lányoknak nem való a matematika. Szívesen használta a következő kifejezést. Kislánykám, ha nem  nézném a  korát én úgy lehülyézném magát. Érdekes módon nem volt bántó a szájából hallani,  mert  a jó indulata határtalan volt. Neki minden diák a gyereke volt. Segítette, irányította  a  rábízottakat.

Emlékezetesek  még  az iskolai kirándulások,/ Kámon, Mátraháza, Pécs  / a diák szerelmek, a közös éneklések, a tánciskolák, a  buszozások, a lopva elszívott cigik, a  diáksapka kabát alá rejtésével együtt.

1966– ban szalagavató. A Marci bácsi tűzte föl a szalagunkat, mint legidősebb osztályfőnök. Májusban , szemerkélő esőben a ballagás, és  júniusban egy sikeres érettségi következett, amivel életem szép, gondtalan időszaka lezárult.   Felnőtt lettem.?

    Öt  évente, mindig kevesebben találkozunk, és emlékeinkben  felidézzük  a  felejthetetlen celli  diákéveket. 2016-ban  lesz az ötven éves találkozónk.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén levő tartalomban megjelentetettek ( illusztrációk) az internet képtárából valók.