2013.02.16 12:48

 

 

Dalolgatva ballag,

egyes egy magába,

Virágtestvérkéi,

Vigyázzatok rája.

 

Simulj  puha pázsit

lába alá lágyan

Fütyülj neki szépet,

te rigó a nádban!

 

Légy a  legyezője

te lapu levele!

Fecskefarkú pille,

röpülj versenyt vele!

(Móra Ferenc)

 

Pásztorkodásaim

 

 

 

 

Egy  őrület!   Már  mindenről  a  gyerekkorom  jut  eszembe.  Képzeljétek!   A  minap az Erikám a fagyasztó  ládámba  hozott  két  kacsa combot, hogy majd a hétvégén finom pecsenyét süt belőle. Abban  a  pillanatban eszembe jutott,  hogy  még  a mi libáinkról, tyúkjainkról, no meg  a kecskénkről, illetve az azokkal  való feladatainkról még nem is írtam.

Tudjátok,  a  mi udvarunk tele volt  baromfival. Télen kevesebb,  nyáron  több  szárnyas  futkosott, röpdösött  a  lábunk  alatt. Tavasz  közeledtével  a  nagymama  már reggelente azt  figyelte, melyik tik kotlik.  Külön rakta a tojásokat. Megjelölte melyiket tojta a kendermagos, melyiket a kopasznyakú, melyiket  a  nagytestű,  és  melyiket  a  szép  hosszú  lábú. Ő azt mondta, erre azért van szükség, mert szeretné, hogy ugyanilyen szép állatai legyenek az idei évben  is, mint tavaly. Legyen, amit levág a  család részére,  legyen  tojó  és  legyen  olyan  is, amelyik alkalmas kotlósnak.  Ha  talált  reggel  olyan tikot, amelyiket  alkalmasnak vélt arra, hogy megültesse, akkor csinált  egy rossz kosárban szalmafészket,  amire ráültette tyúkanyót.  Persze előtte a kiválogatott tojásokat alá rakta. Megmutatta,  nézzem  csak  meg, amelyik  tik jó anya lesz, az már most félve ül a tojásokra, és  egész testével  védi  azokat.  Kíváncsian  vártam  mi  lesz  ennek  a  vége.  Naponta  mentem a színbe megnézni  mi történt a tojásokkal.  A tikot megetettük, megitattuk, külön bánásmódban részesítettük. Amíg  a  tik fürdött, mert  még  fahamu  fürdőt  is  kapott  ám,  mi  betakartuk  a tojásokat, melegen  tartás végett.  Egyik  nap  a  nagymama  lámpa elé tette  az összes  tojást,  ami a tik alatt volt. Erre azért volt szükség, hogy megnézze melyikben nincs élet.  Amit rossznak talált azt kidobta.  Körülbelül három hét után egyik reggel találtunk egy kis sárga kis csibét az anyja mellett. Félve  fogtam  meg,  gyönyörködtem  benne,  becézgettem  és  vittem  már  az  előre elkészített,  jó  meleg  ruhával  kibélelt  zsomporba.   A  konyhában  őriztük  a  kis állatokat, akik napról  napra  többen  lettek.  Megáztatott  kukorica  darát készítettünk  nekik  eledelül  és  világos teát kaptak folyadékként.  Volt  amikor  a  nagymama  tojást  is  főzött nekik.  Nem pucolta ám  azt  meg,  hanem  héjastól  apróra  vágta. Nagyon szerették a  kis állatok.  Mikor  már  minden   kis  csibe  világra jött  az anyjuk  is  csatlakozott  a  konyhánkba.  Papír  dobozban  pár napig még ott tanyáztak köztünk.  Később már a kamrában  vigyázott a tyúkanyó a kicsinyeire,  majd  kivezette őket az  udvarra.  A  nagymama  burító  alá tette őket.  Persze a  csibék ki tudtak bújni a nyílásokon,  de  az  anyjuk szavára  mind visszataláltak a biztonságot nyújtó melegségbe.  Volt,  amikor  talán még  húsz  picinye is volt a kotlósnak, de mindet  be tudta  takarni szárnyaival.  Ezután,  azt  figyeltem, hogyan  változik át  a sárga pelyhecskéjük  tarka, barka  tollá.  Ez  is  megtörtént, már nem  igényelték  anyjuk  védelmét  önálló  életre voltak  képesek, nagyra  nőttek.  A  nagymama  büszkén  etette reggel, este  kis  állatkáit.

Egyik nap a tojás szedő kosárban egy hatalmas,  nagy tojás is díszelgett. Láttam én már különböző méretű tojásokat, például  egész  picit  is,  ami mindig az enyém lehetett.  Még  húsvétra  is  kaptam kis piros tojást, de ilyen nagyot még nem láttam.  Mint  minden  új  dologra, hát  erre  is rácsodálkoztam.  Nagyobb  volt  ez  a tojás, mint a nagypapa  ökle.  Lúd  tojás  volt.  Addig  én  azt hittem  tojást csak a tyúkok  tojnak.  Beláttam,  tévedtem. Télen mindig csak három ludunk volt.  Azok közül az egyik volt a gúnár,  amelyik  rezzegetett  bennünket  sziszegésével.   Volt  olyan   alkalom  is, amikor  megtámadta az udvaron  közlekedőt.  Erre az esetre  a nagypapa egy furkós  botot  készített  a  konyha  ajtóhoz.  Azt használtuk  védekezésül.  A  másik  két  lúd  volt a tojó.  Tojás  gyűjtés, majd  lúdültetés  következett.  A nagyobb tojásokból később lettek kis zsibák. Ezek az udvaron nőttek föl. Kísérték  anyjukat egyenként, liba  sorban.  Mikor már nagyobbacskák voltak, és  vízre lehetett őket ereszteni  a  nagymama megmutatta az útvonalat nekik, és nekem is, amin eljuthatnak  a  Kőris partra. A következő napokban már az én feladatom volt a  liba terelgetés,  liba pásztorkodás. Nagyon szerettem ezt a foglalkozást. A  libák  lementek  úszkálni  a  vízre,  én  meg  leültem  a  partra. Magányomban, meg  akkor  is, ha volt még kint a parton velem egykorú  libapásztor, szerettem nézni a  vizet. Egyik nap tiszta,  szinte  átlátszó volt, másnap  zavaros, kissé fodros.  Rengeteg  virág  díszlett a  partján.  Legjobban  a  kék  nefelejcs  tetszett.  Röpdöstek  a  színes szitakötők,  a  tarka lepkék.  A  parton  tücsköt, sáskát  kergettem, mezei  csokrot  szedtem, fújtam a pitypang fehér virágát, fontam a  pipitér vagy a búzavirág koszorút,  a mezei  zsurlóval csúzliztam, béka széket fontam. Ezer érdekesség  tárult elém  nap mint nap.  Néha  lemerészkedtem  a  part közelébe,  a  vízbe lógattam a lábam. Mikor már a ludak megunták  az  úszkálást, kijöttek a  partra  mellém telepedtek. Ha  előbb kívánkoztam haza, akkor  meg  elkiáltottam  magam  li-li-li  és már jöttek is. Megismerték  a  hangomat  és  engem  követve mentünk  hazafelé.  Mikor  megszokták  az  útvonalat  egyedül  is  kimentek a  libuskáim fürdeni  és azt is tudták mikor, és merre kell haza  jönni.  Volt  olyan is, hogy  a nagymama megfosztotta  ( mellesztette )őket a nagy tollazatuktól. A tollfosztás a szomszédok, jó ismerősök közremüködésével történt.A libatoll gerincéről kellett lehúzogatni a pelyhet.  Abból készített nekünk finom meleg dunyhát télire, a  levágott liba szárnya vége  pedig volt a  tollsöprű.  A  tollából  meg  kalács  kenyőt  (kenőt)  készítettek. Amikor tollfosztás volt a konyhánkban, az asszonyok körbeülték az asztalt és ott szorgoskodtak. Nekünk gyerekeknek nem, hogy futkározni nem szabadott hanem még tüsszenteni sem, nehogy a pihék körbe röpködjenek a konyhánkban. A munka végeztével sütemény és boros tea került az asztalra.

Az első meglepetés akkor ért, amikor édesapám kis ketreceket tákolt a fészer mellé. Abba ültették be az én kis libáimat.  Rabnak éreztem őket, mert nem tudtak onnan kijönni.  Reggel, este  édesanyám a combja  alá  fogta  és áztatott  kukoricával megetette őket.  Egyik  kezével  a  liba csőrét  nagyra nyitotta, a  másik  kezével  a  kukoricát  tömte  a bögyébe.  Mikor  már  elég  hízott  lett, szegényke  fazékba  került.  A  helyére  pedig  egy  másik,  aki  ugyanúgy  végezte.   Így  csökkent  háromra  az  én kis, körülbelül   7-9 fős  liba állományom.

 Még a finom falatokról is kell szólnom. Édesanyám által készített  hízott libamáj, a zsír  a töpörtő,  a finom leves és  a restre sült  liba comb, a húsából készített pástétom finom  őszi  eledel  volt a családunk számára.  Falatozgatva  már  elfelejtettem, hogy az  a liba, az én kis állatkám volt.  A családunkban, mint minden paraszt családban  az állatok tartása   biztosította, hogy a megtermelt zöldségek, gyümölcsök mellet hús is kerüljön az asztalunkra.

A másik állatkám,  játszó pajtásom  a  Juci, a kecske volt.  A  beszolgáltatások  idején sok család  tartott  kecskét,  hogy  a  család tej szükségletét  biztosítsa.  El  is nevezték  akkor  a  szegény ember tehenének.  Mostoha   körülmények  közt  is  tartható, élénk,  játékos,  pajkos,  kis állat volt. Amikor az  iskolából  hazaértem,  ebéd  és  tanulás után feladatom volt a  kecske legeltetése.  Fogtam a kötelet nyakára  helyeztem  és  rohantunk  ki   a  Decki  felé. Szinte versenyzett velem, huncutul meg,  megállt, hogy annál nagyobb iramban folytassa a távot.  Amikor elértünk az  agácisig ( akácos) két lábra ágaskodott és jóízűen falatozta a fák levelét.  Meg  volt  szabva  a legeltetés  helye.  Egyik nap olyan sokáig legelt az a cudar kecske, hogy az nekem már unalmassá vált. Gondoltam egyet. Levettem a  kötelet  a  nyakáról  és  azt  ugráló  kötélnek  használva   ugrándoztam a porban. Számoltam a teljesítményemet, nem figyeltem a Jucit. Mikor már ejtettem,  az, az  elakadt  a lábam, akkor meg  hiába kerestem.  Nem volt a kis erdőben. Kiabáltam,  Juci, Juci merre vagy, nem jelzett vissza, nem reagált a hívó szavamra. Keserűségemben sírtam, most mi lesz nem lesz tej estére a nagypapának  és  az  édesapámnak, mert elvesztettem a  kecskénket.  Mezitláb   szaladgáltam  föl és alá, nem  törődve azzal, hogy a kivágott  fák tuskói és a lehullott ágak véresre bökték a talpamat. Egyszer  csak a nagy  kiabálásomra  visszamekegett  az  én kis elveszett  pajtásom.  A  vetésbe  tévedt, és  jól  lakva békésen  pihengetett.  Átfogtam  a  nyakát, ráborultam,  és  megkönnyebbülve  mentünk hazafelé.  Igen  ám, de  édesanyámnak  már a  gazda, akinek a vetésébe tévedt  a Juci, el  is panaszolta, mi történt.  Alapos „fejmosást” kaptam. Szégyenemben nem mertem szólni sérüléseimről.  Alaposan égett, sajgott a lábam.  A  vályúnál  locsoltam rá a vizet,  de nem  használt.  Este már föltűnt mindenkinek szótlanságom,  túl  jó viselkedésem.  Ültem  a  küszöbön  ott  búslakodtam.  Egyszer csak édesanyám ránézett a lábamra, ami már térdig tűz piros volt, és a talpam  is tele tüskével. Akkor értette meg  mi történt.  Megmosta  langyos  kamillás vízben a lábamat, kiszedegette a  tüskéket és még  gyógyító kencével  is  bekente.  Másnap  a  nagymama  volt a  kecskepásztor, én meg  ültem a küszöbön.  Amikor hazatért  a  kecském  meglátott, örömmel  futott hozzám.  Azt  hiszem, velem együtt  ő is bánta a tegnapi napot. 

Így  éltem   én, a  családommal kedves  kis állatkáimmal, akik egyben  játszópajtásaim is voltak. 

 

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók. 

2013  február 15