„Dolgozni  csak pontosan, szépen,

               ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes”

                                                  (József  Attila )

 Ahogy mi dolgoztunk.

Gergely  napig ( március 12)  már  elkészült  minden  eszköz, amire  szükség  volt a földeken. Volt elég  krumpli szedő  kosár,  kapa,  kasza  nyél.  Pótolták  a  gereblék  ( gereblyék)  fogait,  a  szekér  alkatrészei   is fölújításra  kerültek.  Már  csak  az  időjárástól  függött  mikor lehet  kezdeni   a  mezei  munkát.  A férfiak többször is kimentek megnézni, hogy milyen vizes  a  talaj, nehogy egy nappal is késlekedjenek. Nekem ilyenkor feladatom nem volt, mert még hideg volt a mezőn egy kis gyerek számára, és a munkák is olyanok  voltak, amelyek inkább a  férfi  erőt  követelték. A  nagymama  és  édesanyám  is  otthon  maradhatott még.  De  azért  a  készülődésnél   bámészkodtam  egy  kicsit.  Fontos  volt nekem mindent látnom. A  nagypapa  egész  télen  arról  beszélt  mit, miért csinál. Hát  ellenőrizni  kellett,  hogy az úgy van- e, és  izgultam is, hogy minden, amit télen  készített  megfelelő legyen a gyakorlatban  is. Fölkerült az iga az állatok nyakába,  a deszka, amire ráültek a fogat hajtók, sok ruha, használt takarók és nagykabátok és  a  borona, ami  a föld fésűje volt.   Azzal kellett megfésülni a földet, mint reggel az én hajamat, hogy azok a szálak, amik nem oda valók kifésülésre kerüljenek.  Így magyarázta a papám. Biztos  jó volt minden, mert elindult a mi kis szekérfogatunk a két tehenünkkel  a mezőre,  a  Hő-he vezér  szó  és  a szokásos „Na induljunk a Jézus szent nevében „  elhangzása után. A  bakon, vagy  a  nagypapa, vagy édesapám ült.  Délben nem jöttek haza csak szürkületkor.  Kaptak  a  tehenek  finom  szénát, friss vizet és a nagypapa megelégedetten „tájékoztatott”,  hogy  rendben volt  minden.  Örültem  a  közelgő  tavasznak  és  vártam,  mikor ülhetek  föl  a szekérre  és  mehetek  a családdal együtt  a határba. Főleg az Árokhátra szerettem menni.  Mesébe illő volt,  a  falutól  távol, közel  az erdőhöz  az  a   ház ahol a Dóczi bácsiék laktak, és még a kislányuk neve is  Piroska volt. Ha  észrevette  a  Dóczi  bácsi, hogy  én is ott vagyok a szülőkkel  a mezőn, behívott,  meghintáztatott  a diófára rögzített hintán, friss vizet húzott föl, megkínált egy, egy szál sárgarépával, kerékrépával, karalábéval. Ő kertészkedett.  Az  Ilonka  néni,  a felesége minden reggel elindult friss áruval Nickre és a környező falvakba,  vitte a  zöldségeket és kiabálta „ Friss, zöldséget, sárgarépát, krumplit …….  vegyenek!” Menedéket is  kaptunk  ebben  a  házban.  Előfordult,  hogy  akkora  eső  volt, hogy  nem  mertünk haza indulni.  Az eső elöl hozzájuk menekülhettünk.

 A  férfiak  ezután már rendszeresen  jártak a  mezőre,  készítették  elő  a  talajt  és  vetettek.  Amikor  vetéshez  készülődtek  a  vetőgépet  a szekér után  kötötték, a  szekérre pedig  zsákokba a vetőmag került. A vetőmagot mikor lehozták a padlásról még gondosan kiszelelték, hogy minél tisztábban kerülhessen a földbe.  Amikor  lengedezett  a  szél  jó magasról egyik  zsomborból  a másikba öntötték, úgy tisztították. A  vetőgép  után  valakinek  gyalogosan  járni  is  kellett, ellenőrizni   hogy nem fogyott e  ki a mag, mert  a papa   szerint akkor hibádzik majd a sor.

Egyik  este  a  szokásos  esti  megbeszélésen, arról volt szó, hogy krumpli ültetés lesz  a holnapi nap. Én  is  föl voltam szólítva a munkára.  Másnap  reggel  a  nagypapa  befogta  teheneket , édesapám fölrakta a vető krumplit  a szekérre, a tetejébe meg  minket, gyerekeket  kisvödröstől  együtt. Indultunk  a  Deckibe  ( úgy  intézték, hogy  a krumpli föld  és a veteményeskert  gyalogosan  hamar elérhető legyen az ebéd készítésekor).   HIK, HAJSZ  ( jobbra, balra) Édesapám  már  kilyuggatta a krumpli helyét,  én  meg  szorgalmasan dobtam  a  kiválogatott  apró krumplit  bele.  Többször  kisétáltunk  megnézni, mikor hajt  már, hisz azt láttam a családban mindenkitől, hogy örült a munkája gyümölcsének.

 A kukorica  mikor  már  akkora  volt  hogy  szépen meglátszott  a  sora, a nagymamával babot  és tököt  ültettünk.  Meg  volt,  hogy hányadik  sorba, és milyen távolságra ültessük a magot. Amikor megérett a bab, arra már a kukorica igen magas volt, és gondot okozott  megtalálni. A  bab  szedése nehéz volt. Nagy melegekben kellett szedni. Gazhordó ruhába szedte a nagymama és a hátán hozta haza.  Még  otthon  is  volt  vele  munka.  Mikor megszáradt cséphadaróval  kiverte  a  hőléből  a szemet. Megválogattuk  és  teknőben tovább  szárítottuk.  Így  kerülhetett  szellős  zacskókban  és  finom  téli eledelül  szolgált  a családnak.

A  következő  munka  már  a kapálás volt,  amit főleg  az asszonyok  végeztek.  Mi  is  jelen    voltunk  az öcsémmel  a föld végén.  Persze a gazhordó ruhán játszottunk. Mihelyt  kiértünk  a  mezőre már éhesek,  szomjasak  voltunk.  Erre  édesanyám  számított,  mindig  tele  bugyorral  mentünk  a  mezei étkezdénkbe. 

A legfontosabb és a legérdekesebb munka az aratás és a cséplés volt.

Minden,  ami  termett  a földeken  a család és állatai eledele volt, de az aratás mégis csak a  mindennapi  kenyerünk  alapanyagának, a  búzának, a  betakarítása  volt. Nagy  előkészülettel  járt. 

Édesapám  előző  este  ráült az üllőre, kikalapálta  a kaszát  és  a sarlót. A kaszakövet előkészítette a tokmánnyal  együtt,  hogy  abba  majd  víz kerüljön  az  élezéshez.  Édesanyám  a  devizsont  (demizson )mosta.  A   nagypapa  a  gereblyéket  ellenőrizte.  Korán  reggel  indultak  aratni.  Mi  a  nagymamával,  aki a kiadós  arató ebédeket  főzte,  csak  délután  mentünk  utánuk.  A  látvány,  az  lenyűgözött.  A  hatalmas  búza  tábla,  ahogy rásütött  a nap, gyönyörű  volt.  Hát, amikor megláttam édesapámat, ahogy a hosszú lábával előlépett, kezével  megemelte  a  kaszát  és szép  egyformán  vágta  a  kalászt.  Édesanyám  marokra  szedte  azt,  és  a nagypapa  által  készített  kötélbe  belefektette.  A  nagypapa  pedig  egy  kötőfával  kötötte  utánuk  a  kévéket.  Édesanyám  kérte  édesapámat, hogy  ne  vágjon akkora  rendet, mert nagyon nehéz neki  követnie. Akkor meg is fogadta azt,  de  aztán  újból  belelendült  és a maga módján jól meghajolt,  és  talán még nagyobb rendet is vágott, mint előtte.  A nagymamának  a  kéve  hordás  jutott.  Mikor nagyobb voltam én is ebben a munkában szoktam segíteni,  és  a  gereblyézésben.   Minden  kalászt  igyekeztünk fölgereblyézni, nem  maradhatott  a földön semmisem.

Este  a  kévéket  kepébe összerakták,   amik  keresztet   alkottak. 18  darab  kéve  volt egy  kereszt.  Minden este megszámolták és örültek napi teljesítményüknek. Így zajlott ez évről évre, napról napra. 

A  soron  levő  fontos  esemény  a  takarulás  volt.  Az  úgy  történt, hogy összefogtak a gazdák és sorba mindenki  földjéről behozták a gabonát.  Ki tehénszekérrel, ki lovas fogattal segített.  Volt akinek nagyon hosszú  takaruló  szekere volt . Rudalókötéllel és rudalófával kötötték le  a kévéket. Mindig  azt  csodáltam, hogy milyen  magasan ülnek a kévék  tetején.  Mikor befordultak az udvarunkba, megálltak  a  körte  fa alatt,  „ megdézsmálták a körtét „ és jó ízűen fogyasztották  azt. A  Firisz  Lajos  bácsi  nekünk, gyerekeknek is  dobott le  egyet, kettőt.  A  szekerekről  a kévéket  vellával  (villával) dobták és az asztag tetején lévő  bácsik  ügyesen elkapták és abból  házikó alakot raktak. A házikónak még volt teteje is, amit szalmával terítettek le, hogy ne ázzon meg a gabona. Addig a háznál ékeskedett ez  az  érdekes  építmény, míg a masináló ( cséplő) brigád a mi udvarunkba nem költözött.

 A Laki utcai cséplőgéphez  ( ami, azt hiszem a Németh Jóska  (Németh  gipész) bácsié volt) a brigádot édesapám szokta toborozni. Olyan nagy munkát nem jelentett a toborzás, mert évek során kialakult, kik szoktak együtt dolgozni, kire lehet számítani. A brigádban pontosan meg volt kinek mi a feladata. Kellett  a  szervezettség, mert házról  házra jártak, sokat költöztek. Olyankor az  eszközöket  pótkocsi szerűségben szállították, hogy  az új helyre érkezve,  minél  gyorsabban tudjanak dolgozni. A gazdák mennyiség után fizettek, a költözés szinte ingyen munkának számított.  A  cséplési  díjat nem egyforma  arányban osztották el,  hanem a  munka nehézségi  foka szerint.  Más  mennyiség  járt  a zsákolónak, a  szalmakazalon  lévőnek és más a lányoknak, akik a pelyvát és a töreket   polyában hordták a gép mellől.  Maga  a  cséplés  látványos  és csodaszép volt egy magamfajta kislánynak.  A nagypapa meséjéből  valóság lett.  Nézd  meg,  mondta  ő, hogy a kenyér születésének az útja most milyen szakaszába érkezik. Mert kislányom a kenyér születik, tudod mutattam azt a kis szemet, amit az ősszel elvetettem, a sást  is, amit behoztam megszenteltetni,  a kalászt is, amit learattunk. Ha sikeresen végzünk a masinálással már fedett helyen  lesz  a  termés  és vihetjük  majd  a laki malomba.

Megérkezett  a  hatalmas  gép  az elevátorral, amit traktor húzott.  Mindenki  szorgoskodott.  Hipp hopp  már stabilan állt és indult a munka. Föl az asztag tetejére, dobás  a  kévét  az etetőnek, amit  a kévevágó kibontott a kötélből, és  a  gép gyomrába került. Az  etető  szép  egyenletes  mozdulattal, széttárva  karjait  engedte a  kalászt az útjára.  Az  eleváter  (elevátor) a szalmát  hordta,  amiből  hatalmas kazal keletkezett   az udvarunk másik oldalán. Nagyon magasan voltak a bácsik. Külön attrakció  volt, amikor lecsúsztak  délben  a  kazal  tetejéről, hogy  az  ebédjüket elfogyasszák.  Kedvenc  nyári  foglalkozásom volt, hogy édesapámnak  uzsonnát  és  ebédet  vigyek az  éppen soron lévő  házhoz.  Édesanyám  egy  fosztás  cekkerbe pakolt. Tudta, hogy egy kicsit nagyobb adagot kell készítenie,  mert  akármennyit  ettem  otthon, édesapám maradéka, az mindig jobb ízű volt. Van egy fényképem is abból az időből. A képen édesapám a gép mellet a zsákoló, mérlegelő, feladatokat látja el. Fölkerült a gabona a padlásra. Ha sütött a nap  fölhúztuk  a sindőket  (cserepeket)   és megforgattuk a gabonát a padláson. Az asztag helye másnap üres volt. A nagypapa  nyugtázta :  most az állatok téli eledele  a széna  kerül a helyére.

"Nagy segítség" voltam még a forgatáskor,  győjtéskor,( gyűjtés) amikor petrencébe raktuk a szénát. Én voltam a gereblyéző.  Lótottam, futottam  a  kis gereblyémmel.  A  nagypapa  látva szertelenségemet odahívott és az ujjaival  jól összekócolta a hajamat.  Ezt csinálod a szénával.  A kezembe is maradt hajad   és  a  földre  is  hullott,  a szénával  is ugyan ez történik.  Vigyázz  minden  szálra, mert  ami megtermett  azt meg  kell becsülni. Télen az állatok meghálálják, ha  jól végzed  munkádat.  A következőkben  „öregesen” a nagypapát utánozva végeztem a feladatomat.

A  paraszt  családoknak  a  kenyér után a legfontosabb táplálékuk a krumpli volt. Most a krumpli szedés „protokolját” idézem  föl  emlékeimben.  Reggel  a  szekér  megtoldásához  szükséges  tartozékok : a suber, a vendígoldal, (vendégoldal)  a krumpli szedő  kosár, no meg mi, gyerekek  az étkekkel, ívó vízzel és egy sereg ruhával együtt  kerültünk a szekér aljába.  A  férfiak  feszegettek  a gombos  vellával,(villával)  az asszonyok szedték a krumplit és hordták a megtoldott szekérre. A  vendígoldal, amit a lőcsbe akasztottak  az is  arra volt  jó, hogy minél magasabbra lehessen megrakni a szekeret.  Haza a krumpli tetején érkeztünk. A kamrába került a termés.  Az  aprajából  főzött  a nagymama  a  tikoknak, (tyúkoknak) és a családnak is finom sült krumpli volt a vacsora.  

A kukoricaszedés.  Nem  kombájnnal  történt akkor még. Az egész család összefogására volt szükség ebben  a  munkában  is. Szintén  magasított  szekérrel  mentünk.  Beálltunk a sorokba és fosztásával együtt törtük a kukorica fejeket. Az oldalunkra kötött zsákba, vagy gaz hordóruhába raktuk, majd a szekérre került. Mikor megtelt a szekér a kukoricát kupacba szedtük. A  férfiak  levágták a  kukorica szárt  és úgy csináltak kupac  helyet. Este a megrakott szekérrel indultunk haza. A kukorica a színben kötött ki. Mikor már több szekérrel is haza került a termés kezdődhetett  a  kukorica  fosztás. Szomszédok, jó ismerősök érkeztek és késő estig, diskurálva, poharazgatva folyt a munka. Mi gyerekek a kupac tetején teljesítettünk szolgálatot. Onnan kellett a kukoricát a fosztók elé juttatni. Ez a  lábunkkal motollázva történt  a  kelletténél  több alkalommal. Minden kukorica fejet nem fosztottak meg a csuhéjától, mert édesapám   fölfonta  egy  erős  drót  huzalra, amit a meggyfára, és a barackfára akasztott.  Egész  télen  a  szép  sárga  kukorica  oszlop  díszítette az udvarunkat. A meg fosztott fejek a szín padlására kerültek. Egyik  reggel, alig hogy kiment a nagypapa  a reggeli etetéshez már jött is vissza.  Mondta: Leszakadt a nagy súly alatt a pajta padlása. Sírt, jajveszékelt a nagymama. A nagypapa csak annyit mondott. Adj hálát az Istennek, hogy ez  nem  tegnap  este  történt, amikor a családunk még ott tartózkodott. Aznap ácsmunkát végeztek a  férfiak és újból rendelkezésünkre állt a  termény  tároló, aminek az aljában volt a szecskavágó, a marharépa daráló, és oda készítette be a nagypapa  télen a szénakazalból  kivonyogózott  szénát is, hogy ne legyen havas az állatoknak.

 A  kukorica szárról  még nem  is írtam. A kukorica behordása után a kukoricaszár vágás következett. Rövid  nyelű  kapával  vágták, kévékbe kötötték, és  magasra rakva szekéren hazahozták. Az udvar végében volt a helye. A diófákat, szilvafákat sátorszerűen körberakták. Mindig hagyott a nagypapa egy kis rést, hogy oda bebújhassunk. Mókás ősz végi játék volt ez. Nálunk akkor  rőzse kerítés volt mindkét szomszéd felől. Még a mellé is kukoricaszár került  a hófúvás  ellen, és a hidasokat is körberakták, hogy télen melegebb legyen az állatoknak. Került még szár a  verem  tetejére, a  tikház mellé is. Télen az állatok elé tették, megsózták  marhasóval  és  ez  volt rágcsálni valójuk. A lerágott szár a kemence fűtését szolgálta. Nekünk  gyerekeknek a nagypapa meg gyártotta  belőle  a különböző hangzású hegedűket, amikkel cincogtunk a konyhában. A  kukorica  földről legutoljára a disznótök és az úri tök érkezett haza. Nagy kupacba rakták a szederfa alatt. Téli vitaminforrás volt embernek , állatnak.

 Cukorrépát  is termeltünk. Hidegek  voltak  már, amikor azt húzták ki a földből, csirázták le, és kupacokat raktak a földeken. Mikor már elkezdődött a vasút állomáson a répa átvevés, szekerekre rakták,  és  hordták  a  vagonokba, vagy a sínek mellett prizmába rakták. Szállították a petőházi  cukorgyárba.  A  megrakott, hosszú szerelvény visszafelé  meg  hozta  a  kristálycukrot , a melaszt, és a  répaszeletet. A répaszeletnek minden gazdasági udvarban volt annak idején egy gödör ásva.  Ebbe a gödörbe  vellázták (villázták)  bele a répaszeletet  és tiportuk  tömörítettük, úgy tartósítottuk. A melasz a tehenek takarmányára került.  Én  is meg  szoktam  nyalni, csak úgy kíváncsiságból. Édes ízű, méz- szerű  massza  volt.  Mindig  hagytunk  saját  részünkre  is  otthon  cukorrépát.  Télen  jóízűen  fogyasztottuk.

Már csak a szántás volt vissza. Édesapám egy rossz kimustrált cekkerbe beletette az ekevasat  és mondta: Kislányom menj ki a Kőris partra a kovács műhelybe, mondd meg a  Jóska bácsinak, legyen olyan szíves élezze meg  ezt az ekevasat, majd reggel útközben  bemegyek érte. Az ezután következő ház körüli munkában már csak  nézelődő  voltam. A férfiak fát  firiszültek (fűrészeltek).  A  firiszülő bakra tették a méteres  fákat és  kézi  firisszel (fűrésszel)  kuglikra vágták. A favágító  tuskon  pedig  fölaprították.  Az asszonyok hordták a fás színbe, és télen kosárszám a konyhánkba került.

Nem  tudom, hogy ezek a  sorok visszaadják-e azt  a  szervezettséget, összefogást, alapos  tervezést, kitartást  és a  jókedvet , amivel  ezek a paraszt emberek  ( nem csak  az  én  családomban ) rendelkeztek.  Mindent  fölhasználtak, amit  megtermeltek, óvták a termést, a földet és hálásak voltak  azért, amit nekik termett. Volt haszna a falevélnek, amit szigetelésnek használtak a vermeléskor, a  kukorica  torzsának, ami gyerekeknek építő játék, a  sporheltben  gyújtós volt. A tejesfazekak, kannák  kiöblítésekor keletkezett tejes  vízzel  a  cicák tálkája telt meg finom itókával. A fahamu  mosásra, mosogatásra, és télen az út csúszásmentesítésére  volt jó, a favágáskor keletkezett  kéreg darabok  és  a  firiszpor  a hús füstölését szolgálták.

  A  célom az volt, hogy  emléket  állítsak szorgalmas, példa mutató  munkájuknak,   és  hogy azt  az útókor is megismerje.  Igaz, hogy egy  „minden lében kanál „ kislány  ellesett pillanatain  keresztül  nem mindig pontosak az itt leírtak, de talán érdemes  arra,  hogy  visszapillantsunk.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén levő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk ) az internet képtárából valók.

Répcelak, 2013 január. 20.

             „Az ablakomhoz nyomul az orgona 

              az ablaküvegen  át  rám  nevet ,

           amit nem tudok megunni soha 

          a kékszemű tavaszi üzenet. „

                        (Csukás István) 

 Tavasz  van, tavasz  van!!!!

Ezen a reggelen is előkerült a kalendárium,  húshagyó  kedd volt.  A nagypapa ellenőrizte, hogy az előző napokhoz beírta  e azt,  ami fontos volt.  Megjegyezte Piroska napkor fagy volt, ez a fagy sokáig megmarad.  Még  sokáig  köll  (kell) fűtenünk.  A  nagymama  pedig  reggel bekészítette  a  lisztet, a  tejet, a  tojást.  Fánk  sütés  következett.  Dagadt  a  tészta, már  kikívánkozott  a melencéből  akkora  lett.  Vártam,  mint mindig  a finom ebédet.  Leültem  a  kisszékemre,  füleltem, mert  láttam, hogy  a  nagypapa  megpödri  a bajuszát. Tudtam,  ilyenkor fontos mondandója van.  Na  kislányom, a  mai nappal vége van a mulatozásnak, hangoskodásnak holnaptól, hamvazó szerdától  nagyböjt  következik.  Persze  nem  tudtam  én, mit  is  jelent  ez.  Ezt  nekünk  gyerekkorunkban úgy magyarázta  el  a plébános úr,  mondta ő, hogy a böjtölés azt szolgálja, hogy a rossz cselekedeteinkért  megfogadjuk, hogy  tartózkodunk  a nagy  lakomától, a húsételek fogyasztásától.  Az  én  szüleim még  negyven  napos  böjtöt  tartottak.  Persze  erre  azonnal  kész  volt a válaszom.  Én  nem  cselekedtem  rosszat, én  ehetek  ezután  is eleget, nem  kell  böjtölnöm.  Úgy gondolod?  Ezután  sorolta  a  nagypapa  a  „jó” cselekedeteimet. Tedd  föl magadban a kérdéseket! Szót fogadtál mindig?  Nem szöktél meg?  Haza jöttél időben?  Ahogy  sorolta, mindig kisebb lettem a széken, elgondolkoztam : hát  nekem is  vannak rossz cselekedeteim?  Néma  csend  lett  a  konyhában.  Délben a  finom fánk falatozása közben súgta a nagymama:  Ne tömd azt a fánkot, mert beteg leszel.  De  sokat  akarok  enni,  mert  holnaptól  én  is  nagyböjtölök.  Ezt hallva  a  nagypapa „ fölmentett  a  szigorú böjt „ alól,  azt  mondta : Neked  nem kell böjtölni, mert te gyerek vagy még. De jegyezd  meg nem azért,  mert mindig jót cselekedtél.  Eloszlott  félelmem  és   figyeltem  hogyan  böjtölnek  a  felnőttek.  Az  igazi  böjtölés  a nagy héten volt.  A  legszigorúbb  pedig  nagy  pénteken.  Aszalt  szilva  leves  volt  és mákos tészta.  A  felnőttek  is  gyerek  adagot ettek, és  nem  mentek dolgozni.  Egyébként  péntekenként  máskor  sem fogyasztott  a  családunk húsból készült ételeket.

A  templomban  is máshogy  történtek a  dolgok.  A keresztet  fekete  lepellel  letakarták. Olyan furcsa csendet éreztem magam körül. A csend még akkor volt nyomasztó igazán, amikor nagycsütörtökön elmentek  a  harangok  Rómába. Alig vártuk  már a  nagy  szombatot, amikor újra  megszólaltak  a csengők, zúgtak a harangok, és  az orgonán felhangzott  az Alleluja. Gyönyörű volt a körmenet. A sok zászló lengett, harsogott az ének.  Másnap  húsvét  vasárnap,  akármilyen  hideg  volt  is  a tavaszi ünneplő  ruhában mentünk a templomba.  Reggel  még  fontos  dolgom  is  volt.  A  reggeli  mise előtt  volt  Nicken  az  ételszentelés.  Édesanyám  kalácsot,  főtt  sonkát, piros  tojást  és  egy  kevéske  sót  tett  a  kosaramba.  Konyharuhával  letakarta,  és  vittem  megszenteltetni  a  húsvéti  ételünket. Hazaérve, nem  az  asszonyok tálaltak,  hanem a nagypapa.  Mindenből  kaptunk  egy falatot,  vigyázva,  nehogy  egy morzsa is leessen.  A  konyharuhában  maradt  morzsákat  a  nagymama  tűzre dobta.  Csak  ezután   fogyasztottuk  el  a  bőséges húsvéti reggelinket.

Nálunk  nem  volt  szokás  a  locsolkodás, még  családon belül  sem.  A  piros  tojással  labdázgattunk  egy  kicsit, a  fiúk meg  pénzzel  céloztak rá, úgy versengtek. 

A   nagy takarítások .....    Általában április közepén a házban és a ház körül nagy takarítások zajlottak. Kirakták  a  bútorok  egy részét  az udvarra.  Szétszedték  az  ágyakat, az ágydeszkákat lemosták, megszárították  és este frissen tömött szalmazsákon aludhattunk.  A szalmazsákokat a férfiak tömték a szalmakazalnál,  tömőfával  a zsák sarkait  jól  telerakták.  Igyekeztek minél egyenletesebben kitömni  az  üres  helyeket  is.  Persze  hiába,  este nem találtuk a jól kifeküdt egy éves kuckónkat. Össze vissza hömbölögtünk  (hömpölyögtünk) egy, két éjjel egymásra gurultunk, mind  addig, míg  újabb kuckó nem keletkezett,  ami  egy  évre ismét  biztosította számunkra  a nyugodt pihenést.   Finom  mész  illat terjengett  a szobában, megújult minden az idei tavasszal  is.

A  Szent  György  nap megint  nagy fontossággal  bírt a  nagypapa  feljegyzései  közt.  Készült   is  a  szokásos  adminisztrálásához. Azt  el is felejtettem mondani, hogy  a  tinta  ceruza  a  falon lévő  hímzett  fésűtartóban ékeskedett, a naptár pedig egy szegen lógott, amire a  papám a kalapját akasztotta. Így nézett ki a mi kis irodánk.  Mikor írásba kezdett  megnyálozta   a  ceruza  hegyét, mert sokáig látszódni kellett a feljegyzés.  Ezen  a  napon  feladatot  is kaptam. A  gödörben  teljesítettem szolgálatot.  Hallgatózni  és  jelenteni  kellett  a  nagypapának, hogy  kuruttyol e béka.  Tudod, ha meghallod, akkor jó termés lesz az idén.

Hamarosan  nyakunkon  volt  a május. Május elsején gyorsan végigfutottuk a falut. Májusfát kerestünk. Volt pár a mi falunkban is, a  kocsma  előtt  minden  képen. Egy ok volt arra,  hogy a fiatalok, diskuráljanak alatta, majd május  utolsó napján ünnepélyesen lebontsák azt. Addig  a falunk  ékessége  volt  a papírszalagokkal  feldíszített  fa.

 Szép tavaszias idő volt már.  A  konyha  ablakunkból  kiláttunk  az udvaron  nyíló orgonabokrokra, a szoba  ablak alatt nyílott  a  tulipán  és  a nagymama kedves virágja  a gyöngyvirág.  Anyák napján mindig ezekből a virágokból kötött édesanyám csokrot, és mentünk a kultúrházba ünnepelni. Vasárnap  délután  a  falunkban  élő   összes  édesanya, nagymama  volt  a közönség.  Mi  gyerekek pedig  verssel  köszöntöttük őket.   A tanító  néni  tanította  a verseket  erre  a  szép ünnepre.  Volt  amikor  egy  ide illő színdarab is előkerült.

Amikor már iskolás voltam számoltam a napokat, és  vártam  a nyarat, a vakációt.  Így éltem „dolgos” napjaimat, amelyeket a visszaemlékezés csodálatossá, meseszerűvé varázsolt.

 A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók.

Répcelak,  2013  január  23 

    „ Itt  hagytak,  elmentek

     Nem  is  jőnek  vissza!”(Petőfi)

De a szívemben mindig velem vannak.   Kik ők?  Az édesanyám és az édesapám.

Sokáig készültem e pár sor megírására. Mindig csak halogattam, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lesz szavakba önteni érzéseimet, hisz édesapám 15 éve, édesanyám pedig idén februárban itt hagyott. Azt gondoltam, le kell írnom, hogyan éltek, milyen jó volt velük, és talán így a keserűségem is enyhül egy kicsit.

A családi beszélgetésekből tudom, hogy a  nagypapa  testvére  Répceszemerében lakott. Történt egyszer, hogy meghívta búcsúra a család legény fiát, és közölte,  ki  is nézte, hogy kivel kell majd táncolnia a bálon. Egy szép szőke, a jobb szomszédjában élő, csinos lány volt a kiszemeltje. Édesapám eleget tett a meghívásnak, de a bálban egy szép barna szemű, barna hajú lányon akadt meg a szeme. Mikor az első táncot ropták a „Paprika, só, szó, ami szó, te vagy csak hozzám való „nótát játszották a cigányok. Ez a találkozás egy életre szóló kötelékké alakult. Később a nagynéni úgy gondolta talán nem jól mondta, vagy talán édesapám értette őt félre, mert ez a barna lány a bal szomszédjában lakott. Kapcsolatuk átélte a hosszú katona időt és a második világháborút.

A  fotókon  édesanyám  20 éves, az édesapám  pedig katona. A kép hátlapjára írta, Veiczer Olga Kisasszonynak  Szív  küldi  Szívnek  Szívből  Pista. Szép lány volt az édesanyám. A képeken magyar ruhában,  és  a  nicki  lányok  társaságában látható. (Szabó Ilonka,  Horváth  Ilonka, Szabó Mariska, Veiczer Olga)

Az  édesapám  pedig  regutaként (regruta) állt a fényképező gép elé.  A  Szabó  Ilonka néném kötötte fel a kalapjára a regruta  szalagot. 

(Regruta; besorozott legény;   alap  képzésben  levő a  katonai vizitáción már átesett és bevált legény, de még szolgálatra nem vonult be. A regruta szalaggal különbözteti meg magát a többi legénytől. Bevonulás előtt, a legszebb ruhájában, feltűzött szalaggal utoljára táncol és a lány rokonainak vagy a kedvesének adja a szalagot)

Édesapám mesélte, hogy a  Gallen Tóni, a Szekeres  Pali  bácsival és az Illés Pali,és a Szabó Feri bátyjával volt regruta. Leszálltak a vonatról énekelték a „ Beírták a nevemet  a nagykönyvbe” című nótát, végig mentek a falun és hol is kötöttek  volna  ki, mint a kocsmában. Összeverődött a falu legény  serege. Az  idősebbek  katona  élményeket  meséltek  és  bátorították  az  újoncokat, a  fiatalabbak meg tapasztalatot gyűjtöttek, mert  hisz a következő években ők következtek.

A  katona élete nagyon hosszúra sikeredett, mert mire a 36 hónap tényleges katonaság le tellett volna arra a háborúba vezényelték az ezredét.

Írták a leveleket  a  szerelmesek, aztán, vagy  megkapták  azokat, vagy  nem.  Édesapám  még fényképet is  küldött  Oroszországból. ” Szeretettel  Olgának  Oroszországból  Nyetropetroszk  1943  máj. 14” felirattal.

Mielőtt ki vitték őket a frontra üzenetet küldött haza, hogy Sopronban állomásoznak és fogadhatnak látogatót.  Ki is ment volna el, mint  édesanyám  és  a  Mariska néném  (édesapám húga).  Felpakolták a  sok  hazai  finomságot  és  a  vagonok  tetején elutaztak  Sopronba. Sajnos  a  találkozó  időpont  változás  miatt nem  jött létre, de  a csomagot legalább ott hagyhatták.  Így ment el ölelés nélkül édesapám a háborúba.

1945-ben  leszerelt  és  1946 november 23-án feleségül vette édesanyámat a szemerei barna lányt. Nicken a Vasút utcában laktak a nagy szüleimmel. Nagy lakodalom nem volt, csak egy szerény esküvő. Fénykép sem készült.  A násznép, viszont  arra  kíváncsi volt, hogy  jó  dolgos lesz-e az új asszony. Az volt a szokás,hogy a küszöbre dobják a söprűt, ha az új asszony  átlépi, akkor lusta, ha  fölemeli dolgos  menyecskének mutatkozik. Édesanyám kiállta a próbát, szorgalmas, jó dolgos asszony lett belőle.

1947 december 08-án megszületett első gyermekük,  azaz, én, aki a keresztségben a Rozália nevet kaptam.  1952- ben  az öcsémmel,  a  Pistivel bővült a család.

Szüleim nagyon sokat dolgoztak.  Mi  gyerekek  a  nagyszülőkkel  voltunk  otthon.

Ez  nem  azt  jelentette, hogy nem törődtek velünk, mert igenis  megtették  azt, ami az anyára és az apára tartozott. Édesanyám mindig tiszta vasalt ruhába öltöztetett bennünket.  A hajamat minden reggel  befonta  mielőtt a mezőre ment.  A  fodrászkodás  közben a ”Szívem első  gondolatja „  reggeli imát tanította meg velem.  A tanító  néni  és  plébános úr köszöntésére ő tanította meg  a verseket, és figyelemmel  kísérte a  tanulmányaimat is.  Emlékszem téli estéken  milyen nagy gonddal készítette a megmelegített fedőt, vagy cserepet  lábmelegítőként az ágyamba. Szárítgatta az átázott mackó nadrágokat és a cipőket a tűzhely mellett, hogy reggel szárazan húzhassam a lábamra. Ő varrta a ruháinkat, az ágy huzatot, a konyha kötényeket és egyéb használati tárgyat is.

Általában a nagymama főzött, de ünnepekkor az édesanyám. Finom sütiket készített. Ünnep előtt nem küldték el a tejet a csarnokba,  hanem  édesanyám  vajat  köpült belőle, hogy a sütemény finom legyen. A tej színét leszedte, az állt egy pár napot, és egy kannába öntve jól felrázva elkészült a vaj. Ha  nagyon  melegek  voltak  a vajat és egyéb más élelmiszert  a kútban  hűtöttük. Tejes kannába tettük  a  hűteni  valót, a kanna fülére zsineget  kötöttünk   és  ezzel  húztuk föl, vagy engedtük le azt.

A szappant is édesanyám csinálta.  Disznó  vágáskor  keletkezett, étkezésre  már nem igen használható zsiradékból  készítette.  Ezzel  a  szappannal  mosta  tisztára nagy mosóteknőben  a család ruháit.  A  teknő végében  moshattam  én  is.  Dörszöltem  kezemmel  a  ruhákat.  Azt  hiszem  inkább  akadék  voltam, mint segítség, de mindig meg voltam dicsérve.

Édesanyám nagyon nehéz munkát  végzett.  Édesapám  volt  a  Földműves  Szövetkezet  darálósa.  Nicken a kocsma udvarban volt a daráló. Amikor nagy dologidő volt a földeken,  és  ez  inkább  férfi munka  volt, édesanyám darált  a falu gazdáinak. Szegény húzkodta a nehéz gabonás zsákokat, és a garatra öntögette vödörrel a meg darálandó gabonát. Mikor felső tagozatos iskolás voltam tanítás után mentem segíteni.  Édesapám  készített  egy  dobogót ,” amivel meg lettem  toldva” és fölértem a  garatot.  Csak  fél  kannával  önthettem,  így  boldogultunk ketten édesanyámmal.  Ha  megszomjaztam,  ami sokszor előfordult, kaphattam a Dénes  Laci bácsi kocsmárostól  egy kis málnát, amit este édesapám  utólag kifizetett.  Ha  a mezőn  főleg  női  munka  volt, akkor édesapám volt a darálóban. Akkor csak a málna járandóságomért tévedtem a daráló felé. Neki nem kellett segíteni.  Nála  gyorsan ment  ez  a  nehéz  munka.  Sajnos  még  olyan is  előfordult,  hogy  éjszaka  őröltek. Fel váltva aludtak  a  gabona  tetején.  Reggel  édesapám  kiosztotta  az őrleményt, édesanyám  útnak  indított az iskolába, és mentek a  határba tovább dolgozni.  Sokszor  lejátszódik  előttem  ez  az életkép, és elgondolkozom.  Hogyan  bírták  ezt  a sok munkát,  és  milyen  verejtékes munkával   biztosították  a család számára a minden napi  kenyeret.  Köszönet  nekik  a  munkáért, a  szeretetért, a  törődésért  és  az életért!

Szüleim nagyon szerették az állatokat. Mindig volt házi kedvenc kutyusunk, cicánk. Ha munkából jöttek haza  ezek az állatok várták őket  az utca ajtóban,  mert mindig kaptak egy kis simogatást.  A  következő  feladat  volt  édesapámnak  az  istállóban megnézni  a teheneket.  Utána kérte, hogy kislányom hozzál  nekem  egy  pohár friss vizet.  Szaladtam a kútra, merítettem  a  vödröt  és  néztem édesapám milyen jó ízűen  oltja szomját.

Ha valaki azt gondolná ennyi munka után aztán jött a pihenés. De hát nem az következett. Édesanyám fejt, szűrte a tejet, kannába mérte, és útnak indított, hogy vigyem a csarnokba. Ha több tej  volt, akkor két kannába öntötte, hogy könnyebben boldoguljak. A csarnokban mérő edényben kellett önteni a kannák tartalmát, egy kis könyvbe a Jónás Gizi néni beírta a mennyiséget. Hónap végén fizették a kocsmában a tejpénzt.  Családunk  a  darálással  keresett  készpénz  mellett, a  tej és a tojás eladásából  kapott pénzzel gazdálkodott. A tojást a nagymama rakta kosárba és mentem vele a  falu  végre, a  Pálla  Gizi nénihez,  ő volt a szövetkezet átvevője.

A csarnokból mindig siettem haza, mert az esti beszélgetésen részt akartam venni. Az úgy zajlott,  hogy a  család minden tagja letelepedett a  konyha  ajtó  elé, a verondára.  Ott méltatták az eltelt napot, tervezték a holnapot, megvitatták az időjárást és még  sok érdekes dolgot.

Egyik este arról volt szó, hogy  édesapám  másnap reggel útra kel. Lovat vásárol, hogy könnyebb legyen a földeken a munka. Édesanyám aggodalmaskodott, félt a lótól. Ő megszokta a jámbor teheneket, és  nem  szívesen  fogadta ezt az ötletet. Édesapám sugárzott a boldogságtól, hisz a gazdálkodás kicsit magasabb fokára juthatott. Ez az 1950-es évek elején volt. Eljött a reggel. Édesapám  lóvásárra, édesanyám kapálni ment.  Szegény  anyám  nem haladt a kapálással, mert  folyamatosan azt  az utat nézte, ahonnan édesapám  érkezését várta. Egyszer csak megpillantott egy gyalogost egy hatalmas állattal. Nem fejezte be a munkáját, fogta  a  kapát, vállára tette és indult haza.  Mindnyájan  örvendezve  vártuk a  mi  első  és  egyben utolsó  lovacskánkat. Édesapám büszkén vezette  a  kedvencét.  Félve, ugyan de mindenki megcsodálta.  Jöttek  a  szomszédok  is, örültek velünk együtt, hisz tudták, hogy édesapám legnagyobb vágya  most teljesült. Eljött az este. Az istállóban mindent elkészítettek már a Manci (ez volt a lovunk neve) fogadására. Édesapám meg fogta  az  állatot, becézgette és  vezette az istállóba.  Azaz   vezette  volna. Szegény állat, ahogy bebújt a mi kicsi istállónk még kisebb ajtaján észrevette, hogy nem a meg szokott helyén van ,fölkapta fejét. Nem tudták tovább vezetni az istállóba. Pedig  bekötött  szemmel,  kockacukorral csalogatva is próbálták. Így történt, hogy sokáig azt emlegette édesanyám apátok akkora lovat vett, hogy  nem  fért  be az istállóba. Másnap az istálló ajtót  megmagasították, és  már nem kellet  szegény állatnak a következő éjszakát  a  szederfához  kötve töltenie.  Édesapám  éjjelente fölkelt,  hogy  megnézze, hogy érzi  magát  az új  segítője.  Másnap  szekérbe  fogta, és ment  büszkén  lovas fogatával dolgozni.

A  sok  munka  mellett  még  édesapám tanult is. Ő  még  akkor  járt  iskolába, amikor  hat  elemit végeztek a gyerekek. Tovább tanulni csak keveseknek adatott meg, hisz kellett a dolgos kéz a földeken. Édesapám  egyetlen  fiúgyermek  és  a  legidősebb  gyerek  volt.  Ő   maradt  a szülői házban és  tette  a  mindennapi  feladatokat a nagypapa mellett.  Amikor én  már felső  tagozatos  voltam,  Répcelakra  jártam, egyik este előállt a tervével. Tanulni szeretnék. El akarom végezni a hetedik és a nyolcadik osztályt. Ő is tanuló lett a répcelaki iskolában, ugyanazok a tanárok tanították, akik a gyerekét. Sikeresen tette le a vizsgákat. Annyira megízlelte a tudományt, hogy a következő években Kenyeribe járt a mezőgazdasági technikumba.  Így  történt, hogy  édesapámmal  egy évben érettségiztem. Sokat  segítettem  neki.  Nagyon nehéz volt neki  a nyelvtan lecke.  Falusi gyerekként élt  és mindig úgy akarta  a  szavakat  leírni, ahogy kiejtette azokat.  No, és  a matematika. Sokat szenvedtünk vele.  Édesanyám pedig még több munkát vállalt.  Büszke volt párjára.

Több  alkalommal  volt  Nicken  telek  vásárlási lehetőség.  Mind  annyiszor  édesanyám  terve került előtérbe.   Kicsi  házban  heten  éltünk.  Szeretett  volna  önálló otthont,  és  kicsit  jobb körülményeket  a  gyerekeinek. A telek vásárlásig mindig eljutottunk.  Volt  telkünk  a  Deckiben,  a mai  Rába utcában, meg akartuk vásárolni a Laki utca egyik házát. Mire melegére került volna sor édesapám mindig visszatáncolt. Nem tudott elköltözni a szülői háztól.  Így  történt, hogy  gyermekkoromat a  fehérre meszelt, mindig rendbetartott kis házban, a nagyszüleimmel, szüleimmel, testvéremmel és egyik unokatestvéremmel együtt éltem le sok -sok  szeretetben. 

Ez  az együttélés adta nekem az útravalót további  életemhez.  A  család  összetartását, az alkalmazkodást, a szorgalmat, egymás megbecsülését,  a  szülői  és  gyermekei  szeretet  - amit ők példaként megmutattak nekem – próbálom leutánozni  és örökségül  hagyni  kis családomnak, gyermekeimnek, unokáimnak.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk )az internet képtárából valók.

Répcelak,  2012  december  10.

Szunnyadj, kisbaba / Őríz halk szoba,/ Zsongó  éjszaka  /Csillagfény.

( Weöres Sándor)

Életem első emléke  

Emlékeim közt kutattam, próbáltam felidézni a múltat. Kerestem  azt  az  emléket, amelyik  tán a legrégebbi.  Sokat  gondolkoztam.  Jöttek  különböző  emlék  foszlányok, de nem  tudtam azokat időhöz kötni.  Egyszer  csak, kitt-katt, eszembe  jutott  1952 április 30. reggel.  Ez az, erre  emlékszem  és  hála  születési  kivonatnak  tudom  is  a dátumot.

 A kisöcsém megszületett.  Az  unoka  nővéremmel  a  szobában  ébredeztünk. Bejött a nagymama és mondta a nagy hírt. Kis öcsétek született. A szokottnál gyorsabban öltözködtem, még cipőt sem húztam.  Igyekeztem  megnézni  a kis jövevényt, aki  a kemence előtt, a  konyha  asztalon  nyöszörgő  hangon jelezte, hogy itt vagyok. Fölállított a nagymama az asztal melletti  stokedlira, onnan  nézhettem a  kis babánkat. Akkor már jobban láttam. A bába Gizi néni takargatta, pólyába kötötte és mutatta felemelve:  Íme, a kisöcséd, ő a kis Pistike.  Én meg csak néztem a csöpp kezeket, a  pici  fejét. Akkor még nem tudhattam, hogy egy nagy csoda résztvevője lehettem, hisz gyermek született. Édesanyám az ágyban feküdt, gondolom öröme határtalan volt két gyönyörű gyermekét látva. Édesapámra nem emlékszem. Azt sem tudom, hogy jelen volt -e  ebben a pillanatban.

 Emlékem  itt elfogyott. Nem tudok többet előcsalogatni. Pedig biztos szép lenne.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő taztalomban megjelentetettek  (illusztrágiók  )az internet képtárából valók.

Répcelak, 2012 december 

Itt a farsang áll a bál 

Keringőzik a kanál 

Itt a farsang áll a bál.

A  nagypapa szokásos reggelije után fellapozta  a Kincses Kalendárium lapjait.  Január hatodikát mutatott a naptár.  Figyelmeztette a nagymamát, hogy aznap kis üveget  vigyen magával  a templomba. Tudod  Roza, ma Vízkereszt van. Fogyóban van a szenteltvíz a tartóban. - Nálunk a szobába mikor este beléptünk, és reggel  kiléptünk  onnan, a  szentelt vízbe mártottuk kezünket, majd keresztet vetettünk. Természetesen én valamelyik felnőtt, legtöbbször édesanyám segítségével  tudtam  ezt  megtenni.  -  Mentünk  a  nagymamával  a misére.  Érdekességnek  számított  nekem  a  vízszentelési szertartás.  A nagymama elmagyarázta, hogy  nekünk  embereknek  és  a földön minden élőnek nagyon fontos a víz, mert nélküle nem tudnánk élni. Azért áldották meg a vizet, hogy  Isten  adja meg nekünk  ezt az éltető erőt. De a szenteltvíz a lelked erejét is biztosítja. Ha belemártod  kis kezed, keresztet vetsz, Istent  dicséred  megnyugszik lelked. Mentünk  haza felé, alig vártam, hogy a szenteltvíztartóba márthassam kezem.  Haza érve  a  nagymama  nem csak azt mondta az otthon maradottaknak, hogy  „részed legyen a szentmisében” hanem azt is  „fölöntöm a szentelt víz tartót és kérem Istent, hogy  áldja meg házamat és lakóit!  Ámen”.

 Délután mikor már szürkület volt kis konyhánkban, a nagymama félrehúzta a sparhelt platniján levő karikákat, és annak fényénél, miről, másról  folyt volna a beszélgetés, mint a farsangról.

A nagypapa elmondta, amikor ő fiatal volt nagyobb feneket kerítettek a farsangi bohócságokból. Maskarába öltöztek,  jártak  házról  házra, bekormozták a lányok és a fiatal asszonyok orcáját. Élvezték mikor menekültek előlük. Persze ők nem hagyták ám, annál többen vették üldözőbe a kiszemeltet. Aztán a  lányok  este  már kimosakodva, szépen  fölöltözve  mentek a farsangi bálba. Hajnalig mulattak. Hazaérve, gyorsan átöltöztek, és már siettek is az istállóba etetni.

Emlékszem, amikor már én  is elmehettem  bálokba, Nicken a kultúrházban  is  volt farsangi bál. A szervezők kiírták, hogy maskarába jelenjünk meg. Sokat gondolkoztam, közvélemény kutatást is tartottam, ki hogyan tervezi az öltözékét a hétvégi mulatságra.  Persze  nem  tudtam  meg  semmit, mert ez titok volt, nem szabadott elárulni. Hosszas töprengés után, amikor már édesanyám és a nagymama régi ruháit mind fölpróbáltam, a nagypapa  tanácsára még  férfi  ruhába  is bújtam, a legegyszerűbbet választottam.  Diák lánynak  öltöztem.  Könnyű dolgom volt. Gimnazistaként adott volt  a  matrózblúz a sötétkék szoknyával.  Annyi  táncosom, mint  ebben a  ruhában  még sosem volt. Éjfél előtt nem sokkal, amikor már arra készültünk, hogy  mindenki  felfedi kilétét,  egyszer  csak  egy ismeretlen álarcos vonult a tömeg közepébe. Találgattuk ki lehet, hisz az este folyamán mindenkit fölismertünk, és senki  sem hiányzott  a falu fiataljai közül.  Papír dobozokból  volt az öltözéke, és minden lépésénél  kis lámpácskák világítottak a szeme helyén. Találgattuk ki lehet, de mindhiába. Éjfélkor megtudtuk, hogy  a  szomszéd  faluból, Lakról  a Vass Pisti  volt a jelmez készítője és viselője. Hatalmas tapsot kapott, nagy sikere volt. Biztos a Pisti is emlékszik erre a jelenetre.  Érdekes  színfoltja  volt  az 1960-as évek eleji farsangunknak.

Teltek a napok a tél minden élményével, a nagy szánkózásokkal, csúszkálással, hógolyózással és hóember  építéssel.  Nem volt külön szánkóm.  Édesapám  mikor a  darálóba vitte a gabonát  fölültetett a zsák tetejére  és úgy  közlekedtünk az út közepén. Télen  ott  jártunk. Ha nem volt szükség  a szállító eszközre, és már egy kicsit nagyobb voltam, azzal a nagy szánnal csúsztam le a vasút oldalából. Néha - néha  nem  arra ment a szán amerre akartuk,  - mert  sokan voltunk ám, a  Laki utcai gyerekek síparadicsoma volt a házunk előtti kubigödör. – neki mentünk egy - egy, tuskónak  estünk, keltünk, jól átáztunk. Este  édesanyám a sütő ajtót kinyitotta, hasábfával kitámasztotta, és fölváltva szárította  a mackó nadrágjaink alját, hogy másnap föl tudjuk venni. A teljesen elázott cipő, jégzokni is  odakerült. Egyik alkalommal a szomszéd Németh Imre Farkas nevű kutyáját befogta a szánkóba. Ő is, mi is nagyon élveztük a mutatványt. Említettem, hogy a terep az egyeletlen  volt,  a szán  a  kelletténél  jobban megcsúszott, neki csúszott szegény állat lábának és fájdalmában megfordulva  belekapott a lábamba. Nagyobb  volt  az ijedelem, mint a baj. Szegény  Farkas, aki mindig játszópajtásom volt  sajnálkozva nézte mi történt, mit tett. Másnap már vele együtt hemperegtünk a hóban, mikor édesapámmal készítettük a hóembert.  Amikor már kevés volt a hó, a vasút oldalába kannákkal  hordtuk   vissza.  Persze  egyszeri  lecsúszás, és  már vége is volt a szánkó pályának.

A  január  22.- i reggel  időjóslással kezdődött.  Ha  megcsordul  Vince, tele lesz a pince. Ha csöpög az eresz  jó bortermés  lesz. Január 25.- én Pál forduló,  fél  tél  forduló napja volt. Mondta a papám.  Pál  jeget  tör, vagy csinál. Ilyenkor a téli időjárás ellenkezőjére fordul. Ha napsütés volt  „ Ha fénylik Szent Pál a termés szépen áll.” szólás hangzott el. Ha enyhe  volt  Szent Pálig az idő azt kántálta:  Várjatok csak, lesz még hideg, mert a kutya nem eszi meg a telet.

Február másodikán  Gyertya  szentelés  volt a templomban.  Mi  is vittünk  gyertyát.  Mikor  a nagymama  hazahozta  betette a sublót fiába és azt mormolta, adja az Isten, hogy ne kelljen ezt innen kivennem.  Mint  mindent  ezt  is  megkérdeztem.  Mond nagymama akkor miért küldtél el a Fekete nénihez  gyertyát vásárolni, ha nem akarod használni, csak eldugod.  Tegnap este is inkább a sporhelt  pislákoló  fényénél mesélgettünk. Örülj  annak, ha nekem ezt a  gyertyát nem kell használnom  mondta ő. Ezt a gyertyát akkor kell  meggyújtani  ha veszedelem, betegség vagy halál közeleg.  Azért  teszem  el, hogy mindig kéznél legyen, és szükség esetén használhassam.  Kicsit  szégyelltem  magam,  a következő években már nem tettem föl hasonló kérdést a mamámnak.  Örültem, hogy  gyerek koromban  egyetlen egyszer sem égett ez a gyertya a kis  hajlékunkban, megbújhatott a nagymama sublótjának alsó fiókjában.  Máskor meg  Balázs  áldás  volt  a mise után.  Két  összekötött  gyertyával  kaptuk  az áldást, hogy kerüljön el bennünket  a betegség.

Teltek múltak a hideg napok. A  nagymama  főzte  a káposztát, a disznótorost, ettük a sok   céklát, a sült krumplit töpörtővel,  a kocsonyát,  a finom füstölt kolbászt, sütötték a finom farsangi fánkot. Volt egy nagy  vejlingunk  abba rakta, és az délben tele, este üresen árválkodott a konyhában.

Március 12. én  Gergely  vagy megrázta szakállát vagy nem. Ez a nap volt a nagypapám szerint a téli lustálkodás utolsó napja és a szép tavasz ünnepek sora következik.  A parasztembernek és családjának a tavaszi munkák kezdete.

Ezt úgy mondta a papám mintha valóban lazsáltak volna a télen. Én úgy láttam a téli munkák a falusi embereknek szórakozást,  kellemes  és  hasznos  időtöltést  jelentettek  tele mókával és vigadalommal.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk) az internet képtárából valók.

Répcelak, 2013 január  07.

.

Lakodalom volt a mi utcánkban             

Amikor  a  vasárnapi  szent misén a Hegedüs  Vince  plébános  úr  úgy kezdte a hirdetést, hogy „Az anyaszentegyház házasságot  hirdet….” mi gyerekek  fölkaptuk a fejünket, hegyeztük fülünket, számoltuk  hányadik hirdetés (háromszor hírdették a házasodni jelentkezőket ) is ez. Végre valami érdekes is történik a faluban. Lakodalom lesz.

A lakodalmas ház környékét már a jeles dátum előtt egy héttel meg környékeztük, ott tátogattunk, hátha akad valami látnivaló. Egy alkalommal könnyű dolgom volt ez ügyben, mert a mi utcánkban, a szomszédban is volt lakodalom. A  hét  elején  asszonyok érkeztek  a  kis motyójukkal,  zsomporokban  (zsomborokban) hozták a lisztet, cukrot, tojást, diót, kannákban a tejet. Az volt a szokás, hogy a lakodalmas házhoz elvitték a sütéshez szükséges holmikat. Ott a házban élő asszonyok  a  falu sütő, főző asszonyaival karöltve egész héten sütöttek.  Egyszer csak  egy  nagy  szekér  érkezett  fával, ágakkal. A férfiak jöttek sátrat építeni a násznépnek. Ponyva került a sátor tetejére.  Most már a további előkészületek  is  a  sátor alatt folyhattak. Péntek reggel újból jött  az  asszony  nép.  Most a hónuk alatt  tyúkot  hoztak, amiből készült másnap a húsleves. Ezen a napon fűtötték be a kemencét is. A sátor alatt készült a rengeteg kalinkó. Dagasztották, fonták, kelesztették letakarva a finom csemegét.  A  munka jó hangulatban folyt.  Jó kedvű volt mindenki. A közös munka, a sikeres étkek,  no meg  az  itóka kóstoló meg tette hatását.  A bort a vőlegény hozta a násznépnek.

Másnap délelőtt a menyasszony és a vőlegény a két tanúval, általában fekete kosztümbe és öltönybe öltözve, egy nagy tányér sütemény és egy liter bor kíséretében elment a tanácsházára. A polgári esküvő ennyi volt.  A  násznép  nem volt jelen. Az ünnepélyesség,  az igazi esküvő az a templomban  zajlott.

Délután már gyülekezett a násznép. Ki gyalogosan, ki vonattal, ki meg lovas kocsival érkezett.  Az érdekesség, a látni való most következett számunkra. Az  volt  a szokás, hogy a lovakat krepp  papírral díszített hintóba fogták, azzal hordták össze a faluban lakó násznépet.  A  vőfélyek  is  hintóval  mentek a koszorús lányokért a házakhoz. Vitték magukkal a szép csokrokat. Méltósággal, udvariasan segítették párjukat a kocsira föl ill. le. Amikor már minden meghívott jelen volt, következett a fényképezés. A lakodalmakon általában az Éles Lajos bácsi szokott fényképezni. Kivonult mindenki a sátor elé, összehordták a padokat, asztalokat, mindent, amire föl lehetett állni  és  a teljes násznép lefotózkodott.  Menyasszonyról, a koszorúslányokról és párjaikról külön képek is készültek.  Így a kis koszorúslányról  és a  vőfélyéről  is. 

Majd  a  lakodalmas  menet  elindult a templomba.  A menetből a tanuk feleségeik szórták a bámészkodóknak a kalinkót,  amit  mi  gyerekek  ügyesen  elkapkodva,  jóízűen elfogyasztottunk. Kísértük a menetet a templomba. A karzatról lehetett legjobban látni a szertartást, ezért a templom közelében  érve  rohantunk, hogy jó helyre kerüljünk, nehogy lemaradjunk valami fontos dologról.

Bevonuláskor  gyönyörű  volt a menyasszony,  csengett a  Böske hangja, szólt az orgona.  Felemelő pillanat volt.  Az  eskü  szövegét  az  oltár   oldalán, térdepelve mondta az ifjú pár. Amikor a plébános úr kísérte  őket ki  a templomból felcsendült „ A Jézus szíve  szeretlek én segíts át az élet tengerén” című ének. Gratuláció  és  ismét sorakozás  következett.. A népes sereg  visszatért a lakodalmas házhoz. Vacsora, sok sütemény  bor, és természetesen  cigány  zene kísérettel  telt a mulatozás. Vacsora  után  megjelent   a  Cetthoffer  néni, a postásunk és olvasta föl a táviratok  tartalmát. Azon jöttek  vidékről  a jó kívánságok. Természetesen  a  jó  kívánságot hozónak is kijárt a lakodalmas csomag.  Éjfélkor  a  menyecske  táncot általában piros ruhában, fejkendősen járta az új asszony. Nagy tálba gyűjtötte a násznagy az adományokat, mi közben   eladó  a  menyasszony  felkiáltással  buzdított  az adakozásra.

Másnap reggel az adományozók, a szomszédok, jó barátok meg kapták a maradék süteményt.  Mi  meg  vasárnap  vártuk  a  következő  hirdetést, hogy mikor  lesz ilyen érdekesség a falunkban.

Akkor  gyerekként  érdekességnek, egy izgalmas eseménynek tartottam az esküvői szertartást. Nem értettem miért sír a menyasszony, az édesanyja  és  még páran. Felnőttként, édesanyaként tudom már milyen érzés, megfogadni párunknak a halálig tartó hűséget, és izgulni azért, hogy gyermekeim döntése milyen irányba viszi életüket.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek ( illustrációk) az internet képtárából valók.

Répcelak, 2013 jan . 05.

„ Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, …”(Radnóti)

Álmomban, kislány voltam, és otthon jártam.

Vége  van  a tanításnak.  Édesanyám  által  varrt, farkas  foggal  díszített  ruhámban,  fehér  kötényemben, két  szalaggal  összekötött  hajjal, copfos kislányként megyek haza az iskolából. Hova haza?  A Nick  Vasút  utca  128 sz. házunkba.

(Ez a ház egy szoba, konyhás  tömésház, kamrával, istállóval. A  szoba  24 négyzetméteres, kettő  90x130. -as ablakkal, gerendás, döngölt földes a” burkolata „. A  konyha  kemencés, tégla  burkolatú  13,30 négyzetméter egy 30x130.- as  ablakkal és egy udvarra nyíló 90x190-es dupla ajtóval. A belső ajtó  felső  része  üveges,  a külső ajtó zárt. A konyha  előtt  1 méter széles, fedett  kis  tornác.)

A becsatolt  képen  a  régi ház konyha ajtójában a nagyszüleim az éppen elfogyasztott ebéd után.

Szokás szerint csak a nagypapa és a nagymama van otthon. Szüleim már visszamentek dolgozni a földekre.  Már  az  utca ajtóból  köszöntöm őket, nagy hanggal;  Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Nindörökké. Ámen. Ők így mondták  n  betűvel.  Nagymama  megy  ebédet  melegíteni, a nagypapa pedig elimádkozza velem az Úrangyalát, mert déli harangszókor nem voltam otthon a közös imádságon. Majd  az asztali  áldás következik. Édes Jézus légy vendégünk, áldd  meg amit adtál nékünk. Aki  ételt, italt adott annak neve legyen áldott. Rohanok a konyhába, beülök a kispadba és megebédelek, (A kispad egy kicsi asztallal egybe épített két padocska, kimondottan a gyerekek számára. A nagypapa még a négy gyerekének csináltatta az 1920-as években, de  még az unokáinak is kedvenc helye lehetett. )Még  egy kis  repetát  is  kapok  a nagypapától. Kenyérhéjat az asztal fijából (asztal  fiókból). Nem  tudta megrágni  a kenyér héját, de ki sem dobta, inkább ajándékként adta nekem. Milyen  finom  akkor is, ha a tegnap sült, vagy   ha  már egyhetes kenyérből  maradt is.

Felébredtem, de nem  tudok  az  álom  hatásától  szabadulni. Számban érzem a kenyér ízét és képzeletben látom, ahogy a nagymama  később az édesanyám süti a kenyeret.

Már előző nap hozzá készültek. A konyhába bekészítették a teknyőt, (teknőt) valahány  zsompor lisztet, nullás és darás lisztet, hogy átmelegedjen. Másnap hajnalban keltek, ledagasztották a kenyeret, reggel még egyszer átdolgozták, adagolták a zsomporokba, (zsombor) szakajtó ruhával letakarták, majd  kelesztették. Hét nagy kenyeret sütöttek nálunk, hisz heten voltunk a  családban. Befűtötték a  kemencét, közbe, közbe  piszkafával eligazgatták  a gazt, a kukorica szárt vagy ép azt, amivel  fűtöttek. Mikor  elég  heves volt már, kuruglával a kemence lyukba húzták a szikrát, vízbe mártott  pemettel  ( kukorica fosztásból  készített  kis seprű szerűség hosszú nyéllel) megtisztították a kemence tűzterét és  megsütötték előbb a  langalót,  majd  a vakarcsot és a kenyeret. Mikor a nagymama már minden  kenyeret  betett  a  kemencébe, keresztet  vetett  a kemence ajtóra és becsukta azt. ( A langaló a sütő lapáton elnyújtott, a lapát nagyságával azonos kenyértésztából készült finomság. Megkentük zsirral, fokhagymával, úgy  fogyasztottuk. No és a vakarcs? A teknő aljából kikapart kenyértészta kenyérformára szakajtott kis cipó. Ez a cipó mérete miatt hamarabb megsült és nagyon sok ropogós  gyürkéje (kenyérvég) volt..)  A kemence mellett melegedve vártuk az unokanővéremmel  / A Hunfalvi Erzsikével / és a kis öcsémmel, a Pistivel együtt, hogy kaphassunk belőle.

Mire megsültek  a  kenyerek  arra megérkeztek  a  szomszédok, jó  ismerősök. Talicskán hozták a télre elrakott  lekvárokat,  paradicsom  levet, az aszalni való gyümölcsöket,  hogy a kemence melegét kihasználva  tartósítsák azokat. Az eltevések  idején  mindig  tudták  a  háziasszonyok, hogy  melyik családnak fogy el a kenyere, hol  lehet  kenyérsütésre  számítani.

Előfordult, hogy  elfogyott a kenyér és valami miatt nem tudtak  kenyeret sütni, akkor a nagymama kenyérhelletest, ( helyettes) vízes kőttet ( kelt tészta) sütött  a sparhelt (tűzhely) sütőjében.

Milyen finomakat készített ő nekünk. Meg volt a szokás, hogy melyik nap  mit „kell” főzni. A hétfő, szerda, péntek általában tészta nap volt, a kedd, csütörtök főzelék nap. Szombaton a nagymama mindig  bablevest  főzött  és  búzagáncát, vagy  savanyúsággal ,vagy éppen  akkor érő  gyümölcsből készített friss  kompóttal. Ha kifőtt tészta készült, mi gyerekek mindig kaptunk egy kis előzetes kostolót. A kisodrott tésztát a nagymama megsütötte a sporhelt platnián laskának. Vasárnap  egy csirkéből készült pörköltből  lakmározott a család. A csibe combja  a két férfié, a melle a gyerekeké, a háta az asszonyoké volt, az aprólékból meg finom becsinált  leves  készült. A sütemény általában kalács, bukta, kukorica prósza, rétes volt, és a habos sütemény (kelt tészta cukros tojáshab a tetején) Nem volt abrosszal leterített asztal, dupla tányér, kés, villa, és papírszalvéta. Egy mély tányérból, kanállal fogyasztottuk az ételeket. Ha szükséges volt valamelyik felnőtt fölaprította a húsokat, vagy kézbe fogva lerágtuk a csontról.

Főzéskor én nem kíváncsiskodtam  a  konyhában.  Jobban érdekelt  a nagypapa által végzett munka. Talán azért is, mert ő bármilyen munkához kezdett, előtte kielégítette a  kiváncsíságomat. Megmutatta mit fog csinálni és hogyan, és ha mód volt rá kicsiben elkészítette nekem azt.

 Mint említettem a vasút mellett laktunk. A vasúti sínek és a házunk között „kubigödör”volt. Ebben a gödörben  fűzfa  ágakat  szedett, kis csomókba fogta és  ebből   készített söprűt, természetesen az enyém volt az első. Az öcsémnek pedig fűzfa síp jutott. Amikor  zsomport  készített, kosarat font, cirok seprűt formált ugyanez volt a helyzet. Amikor a vetett  szárt  hozta haza akkor „hajasbabát„ kaptam tőle, amikor kukoricát morzsolt a kukorica torzsából hidast építettünk, ha kifogyott a boksz ,( cipőpaszta) a dobozából, berregőt, a  kukorica szárból hegedűt  csinált. Faragott még  kis széket, padot, bilicke botot. Drótból hajtogatott egy u alakú tolókát, amivel a vaskarikát tudtuk futtatni, és hajtott fűzfából íjat és hozzá nádból nyilat. 

 A reggeli ima után ment az istállóba ellátni az állatokat. Nyolc óra körül jött be,  és  kérte  a  nagymamát, hogy forraljon neki egy kis téjt (tejet) Beleaprította  a kenyér belét és  jóízűen elfogyasztotta azt. Délután meg legtöbbször üres kenyeret evett  körtível, szivával, ómával, divóval (körte, szilva, alma, dió), vagy éppen amilyen gyümölcs érett a kertben. Azóta is gyümölccsel eszem a zsíros kenyeret. 

Vicces ember volt a nagyapám. Már nagyobbacska  lány  voltam, amikor egy néprajzkutató kereste fel. Híre ment, hogy a nagypapa volt az elkészítője annak a szerkentyűnek, amit  pünkösd  vasárnap délután a legények  végig húztak a falun. Maskarába öltöztetett két bábút, egy  fiút  és egy  lányt, és azt két  kerékre  rögzítette, ahogy a kerék forgott  úgy a bábuk  összeölelkeztek, akkor a legények tapsoltak, kurjongattak, úgy hívták föl magukra a figyelmet. Nem tudom a kutató hol használta fel a papám által mondottakat.

Még az jutott eszembe, hogy arról még nem is írtam pedig nagyon jellemző volt rá, hogy,  harangszókor  levette a kalapját és  az Úrangyalát  imádkozta. Ezt tette reggel, hajnali  ötkor, amikor  fölült az ágyban, délben és este a családdal együtt  hangosan. Ha  úton volt, megállította  a tehén szekeret, akkor a bakon. Ha megkondult az esti harangszó  úgy futottunk  haza, hogy a „lábunk se érte a földet", mert  tőlünk  is megkövetelte ezt.

Nagyon szeretett olvasni.        A  nagymama  főzött  ő  pedig  hangosan felolvasott neki . A  Vas megye  a Szabad Föld, a Kincses Kalendárium és bármely könyv  nem maradt olvasatlanul. Főleg az új dolgok érdekelték.  Nagyon  örült, ha olyan  hírt  olvasott , ami az emberek munkáját  segíti. Egy nyári napon jött  haza  édesapám a  mezőről, és azt mondta. Édesapám délután a kombájn itt aratja a Deckiben a búzát, ballagjon ki nézze meg. A legnagyobb titkot nem árulta el neki, hogy a kombájnon az ipari tanuló  unokája, a  Pisti  a segéd, a Buti Mihály gépszerelő mellett. Időben kiment, nehogy lemaradjon valamiről.  Megérkezett  a  kombájn, kezdte  aratni a gabonát és egyszer csak  az ő unokája integetett a gép tetejéről. A Mihály még le is szállt a  kombájnról , hogy az öcsém egyedül maradjon, mert ő  is tudta, hogy itt nagy meglepetés készül.  A nagypapa  nagyon sokáig  emlegette  ezt  és  akivel  találkozott annak elmondta. Az a kis gyerek azon a nagy gépen, az én unokám volt.

Egyik alkalommal - gondolom, a nagymamával történt csavargásunk után- kiderült, hogy nem köszöntem valakinek az utcán. A nagymama  figyelmeztetett,  gyerek vagy és mindenkinek köszönni kell. Tanuld meg mindig a fiatalabb köszönti az idősebbet. Másnap a nagypapával mentem a Deckibe. Páran kint ültek  a  padokon  és nagypapa hangosan köszöntötte őket. Adjon Isten! Mikor hazaértem  kérdeztem tőle, nagypapa ezek a nénik nálad öregebbek  voltak? (Ő nem tudta ezt miért kérdezem. Persze én az előző napi  hibám és a figyelmeztetés tudatában azt hittem, hogy a nagymama mégsem mondta jól, mert  nekem mindig a nagypapa mond igazat.)  Nem  kislányom. Mond, miért vagy erre kíváncsi?  Azért, mert most az öregebb köszöntötte a fiatalabbat, ugye  a nagymama tegnap nem jól mondta? De igen jól mondta  öreganyád  is, az is igaz, amit ő mondott meg az is  amit én, mert  ha bemész  valahová, vagy  valakikhez  odalépsz  neked kell őket köszönteni, még akkor is ha ilyen öreg is vagy, mint én.

A  csavargások.     A nagymama  ha este vagy  szürkületkor útra kelt, én voltam a bátorsága. Meggyújtotta   a  vihar lámpát  és mentünk a faluba, akár rokonokhoz, akár jó ismerősökhöz, vagy a templomba. Akkor még nem volt világítás a faluban.

Történt egyszer,      hogy a nagypapa levetette a bakancsát. Láttam én, hogy  egy ruhát simogat a lábán. Futottam ki a nagymamához az udvarba, hogy jöjjön gyorsan, mert a nagypapa mindkét lábát baleset érte. A  nagymamával  siettünk  a sebesülthöz segítséget nyújtani. A nagypapa nem értette ezt a nagy riadalmat, és a nagymama is látta már nincs baj. A nagypapa csak a kapcáját igazította meg a lábán.  Akkor tudtam meg, hogy zokni helyett ő kapcát használ.  Nyáron  vékonyabb, télen vastagabb anyagból. Mindkettőjük, a nagypapa is és a nagymama konyha kötényt hordott. Ez egy kék színű kötény volt, kék színű pertli kötövel. A nagypapa egyik sarkát hozzáfogatta a nadrág derekához. a nagymama meg csak egyszerűen a derekára kötötte. Használták azt fát behozni, gyújtóst bekészíteni. gyümölcsöt szedni és még  ki tudja mire.

A nagyapám volt a falu „fogorvosa”.       A paraszt ember nem kereste fel minden gondjával az orvost, hanem eljöttek hozzánk. A nagymama behozta a kamrából a fogót,  forró vízbe dobta, és  megfogta a kezemet  és futott  velem  hátra  a szalmakazalig. Később megtudtam, hogy nem akarta hallani, és azt sem  akarta, hogy én  halljam, mi történik a konyhában. A nagypapa  stokedlira  ültette  a pácienseket, és érzéstelenítés nélkül kihúzta a fájós fogat. Ha jól emlékszem az utolsó páciense a Gazdag  Pali  bácsi volt.

Minél  idősebb  vagyok, annál jobban látom, hogy ennek a két embernek az egyszerű élete mennyi szeretettel  ajándékozott meg, és példamutatásukkal milyen nagyhatással vannak  még most is jelen az emlékezetemben.

 Nagy szüleim:

Szabó  Mihály, aki  1887 -ben született  Nicken Szabó Mihály és Csay Mária gyermekeként.  Haláláig 1971-ig itt is lakott . A nicki temetőben nyugszik feleségével Főző Rozáliával  ( 1898  )együtt. Ő Hegykőről származott. 1919- ben kötött házasságuk óta Nicken élt. 

A következő fotókon már az én emlékeiben élő nagypapám és nagymamám 1970 - ben.

Búcsú  vasárnap délután ültek fényképezőgép elé. Emlékszem a  nagymama  készülődésére .Döntenie kellett, hogy miben  fényképezkedjenek  le. A nagypapa kérte a ruháit, a fehér  ümögöt (inget)  a lájbit ( mellényt) a  dómányt (zakó szerű kabátot) no meg a kalapot. Megpödörte bajuszát és  kijelentette, hogy ő már készen van. A nagymama cvettert ( kardigánt) vett fel és ünnepi keszkenőt  (kendőt) kötött. Egyik legkedvesebb családi fotóm ez a fénykép. Ha  ránézek  mindig eszembe jut a  készülődésük. 

Egy  másik képen a negyedik lány unokájukkal, a Buksi kutyánkkal és az elmaradhatatlan kampós bottal..

Van még egy fénykép a nagyapámról, 1970 karácsony előtt  mondta a férjemnek, gyere  fiam engem fényképezz le , vagy pipával, vagy könyvvel, mert tudod én vagy olvasok vagy a pipát szívom. Hezitált egy  kicsit, és a könyvet választotta. Megsúgta, azért ,mert öreganyátok a pipázásért mindig mondogat velem, amit  óvasok  (olvasok) azt meg szívesen hallgatja. Három hét múlva eltemettük. Úgy búcsúzott tőlem, ne  sírj kislányom mindenkinek eljön az ideje az enyém most jött el. Amilyen  bölcsen  élt olyan bölcsen  ment utolsó útjára.

Négy  gyermekük  volt.    István (1920) ő  volt az én  édesapám,    Erzsébet (1922),    Mária (1924)    és Rozália (1927).( A képek az 1938-40 években készültek)

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk ) az internet képtárából valók.

Nick község, 2012  november  05.

Niczky- (Széchényi)- Schiller-kastély

A  niczki   Niczky  család  Vas  vármegye  régi  nemesi  családja volt, a Ják  nemzetségből  származott. Ebed  comes  volt a  família ismert őse, akit 1221-ben említettek egy oklevélben.(Szintén a Ják  nemzetségből  származott  a  Vas  vármegyei  keményegerszegi  Kemény, alsószelestei  Szelestey, kissitkei  Sitkey  és  nagysitkei  Sitkey   család  is.)

Amikor  Rohoncot  1272 -ben a Németújvári  (Kőszegi)  család  megváltotta   a Ják nemzetségtől, cserében a(z)(egyházas) nicki  birtokot  adta  Andrásnak  és  Jakabnak.( Ezt később jogtalanul visszavették  a nemzetségtől  a Németújváriak, de  a  Jákok  utóbb  visszaszerezték)

A  Niczky família Ebed fiától, Rajnold  comestől  származik, az  ő unokája. 1395-ben János  mester használta  első  ízben  a  Niczky  nevet  Nick  falu  után, később a család a nemesi  előnevét  is  innen vette.  Niczky  János  dédunokája  volt  Niczky  Benedek, aki  1466-ban királyi  adományt  kapott  a família másik fő birtokára, Sajtoskálra.  A család  később  több  nemesi  ágra oszlott, az ifjabb  nemesi ágból  Niczky Kristóf  és  gyermekei  1765-ben magyar grófi címet kaptak  Mária Terézia  királynőtől.

A  századok  folyamán  a  Niczky  családtól  öröklés  és  házasság  révén  a  nagysághi  Saághy, a Csay, az Olady, az alsókáldi  Káldy és több  helyi  nemesi  család  is  szerzett  jobbágytelkeket  a településen. 1698-ban említés  történt a  Niczky(és a kisfaludi Kisfaludy) család  kriptájáról,amely a templom  fő oltára alatt volt. Ezt a régi, leromlott állapotú templomot  1744–ben  renoválták,  majd 1776-ban Niczky  Lázár költségén  barokk  stílusban  újjáépítették.  A  feltehetően  barokk  stílusú  kúria  1733-ban  már biztosan állt, ugyanis  Bél  Mátyás a „Vas  vármegye leírása” című művében  már  említést  tett  róla.   (Más  forrás  szerint , az épületet  1747-ben emeltették  a  Niczkyek, de  lehetséges  az  is , hogy  akkor ,  csak egy átépítés  történt)  A  kiterjedt  Niczky  família  itteni  birtokviszonyai  nehezen  követhetőek, az bizonyos, hogy  a  XVIII. század  végén  a  bezerédi   Bezerédj  család  tulajdonába  került  a  Niczky-birtok  nagyobb  része.  Niczky családtagok még a XIX. században is éltek a faluban. Az  utolsó  adat 1882-ből  származik  róluk ,ekkor  Niczky  Karolina  Nicken hunyt el .

A  XIX. század  második  felében  már  sárvár-felsővidéki  gróf  Széchényi  Manó  cs. és  kir.  kamarás  máltai lovag   volt a falu legnagyobb  birtokosa, igen valószínű, hogy ekkor ő volt a kúria tulajdonosa is.  A  gróf  a  sárvár-felsővidéki   Széchényi  család  Pál által alapított ágából származott. A família 1697-ben  kapott  magyar  grófi  címet.

 A XX. század első negyedében Schiller Béla lett a legnagyobb birtokos Nicken, és az ő tulajdonát képezte  a  kúria  is. Schiller  nicki lakós volt, 1925-ben itteni földjeinek területe 745, 1935-ben 585 katasztrális holdat tett ki, de Uraiújfaluban  is  rendelkezett birtokokkal.1945-ben a kisajátításkor  a  Schiller  testvérek  tulajdonát  képezte  a  hat  szobás  épület.

A szabadon álló, földszintes, téglalap  alaprajzú kúria főhomlokzatán  középrizalit   lépett  ki  a  fal síkjából.

1982-ben  még   kultúrotthon  céljára  használták az épületet, amelyet  nem  sokkal  később bonthattak le. A  kúriához  majorság  tartozott, amelyben több cselédház  és  gazdasági  melléképület állt.

(A  kastély  leírása Virág Zsolt  Magyar kastélylexikon, Vas megye kastélyai és kúriái című könyvéből való.)

(comes; ejtsd;   kómesz, latin szó, jelentése  gróf vagy a  várak vagy vármegyék ispánja;  főispán, főleg  örökös  főispán)

Mikor  elolvastam  ezt  a leírást  Radnóti  Miklós  sorai  jutottak  eszembe,” Ki  gépen száll  fölébe , annak  térkép e táj…..”  Az  író, aki  nyilván  nem  tudhatta, és nem  is  az volt a dolga, hogy nekünk, nickieknek  mit jelentett, és mit jelent  ez a  fél mondat „kultúrotthon céljára használták”.

Mit jelentett?

Egy  kislány,  egy  fiatal  lány  élményeit  kívánom  felvillantani  soraimban . 

Első emlékem e házban történtekről az 1953-1954-es évekre tehető. Tanév vége volt, a falu lakósága a  kultúrházban  a két  tanítóját  köszöntötte.  Orbán  Erzsébet  tanító  nénit  és  Schvarcz  György  tanító urat. Mi gyerekek a szüleink  által megtanított verset mondtuk a színpadon, ahol  a két  tanító ült. A kertek virágait csokorba kötve köszöntöttük őket.  Tele  volt  a terem, minden háztól volt valaki, hisz ezek a tanítók generációkat tanítottak éveken át.

 A mellékelt képen az Orbán Erzsébet tanító néni „gyerekeivel”  1954-ben, a tanítói lakás udvarán. A képet  búcsú  ajándékként  kaptam tőle.  A  következő  tanévben  már  más  faluban  tanított. 

Az  új  tanító nénink   pedig  Kernya  Erzsébet lett, aki  összefogta a  falu fiatalságát, színdarabokat tanított, varrta a jelmezeket, díszítette a  színpadot. Az előadások szintén a kultúrházban voltak, a közönség ?  ki lehetett volna  más, mint a falu lakói.

A  becsatolt  fotó 1954-55-ben készült. Középen a két pedagógus. A  Béka  király  lány  című darabot játszottuk.  Ez a kép a kultúrház  bejárata  előtt  készült. (A  kastély templom  felöli  szárnyánál)    

Ebben az épületben volt még a mozi is.  Fa  székeken,  háttámla nélküli padokon ültünk. A Pócza Józsi volt a mozigépész, a felesége a pénztáros. 1Ft 30 fillér volt egy mozi jegy. A filmvetítés előtt mindig volt  Film Híradó. Ebből  tudtuk  meg  mi  is  történik  a  falunkon  kívül. Egyik alkalommal híre ment a faluban, hogy  a  Kiss  Feri  birkózó   lesz  az aznapi  híradóban.  No, az volt ám a tömeg. Annyian összegyűltünk, hogy  még  álló hely sem  maradt  üresen.  Másnap  mindenki  arról  beszélt, büszkén hogy lám egy ilyen kis falu szülöttje is viheti valamire.

Kiss Ferenc (birkózó

 Nick, 1942. január 5.) olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok birkózó, edző. 

1954-től 1974-ig a Ganz-Mávag birkózója volt. Mindkét fogásnemben versenyzett, de kiemelkedő eredményeket kötöttfogásban ért el. 1964-től 1973-ig szerepelt a magyar válogatottban. Részt vett az 1964. évi tokiói, az 1968. évi mexikóvárosi és az 1972. évi müncheni olimpián, 1968-ban ötödik, 1972-ben harmadik helyezést ért el. Az 1967. évi minszki, majd az 1968. évi västerasi Európa-bajnokságon egy-egy aranyérmet, az 1965. évi tampere-i és az 1970. évi edmontoni világbajnokságon egy-egy ezüstérmet nyert. A västerasi Európa-bajnokságon ő nyerte a magyar küldöttség egyetlen aranyérmét. 1965-ben az év birkózójává választották. Az aktív sportolástól 1973-ban vonult vissza.

1964-ben a Sportvezető és Edzőképző Intézetben (SEKI) birkózó szakedzői oklevelet szerzett, és visszavonulása után a Ganz-Mávag, majd a BVSC (Budapesti Vasutas Sport Club) birkózó szakosztályának vezetőedzője lett. 1982-től birkózó mesteredző. Az 1990-es években a magyar birkózóválogatott edzője volt.

Sporteredményei:

Kötöttfogású birkózásban:

 olimpiai 3. helyezett (100 kg: 1972)

 olimpiai 5. helyezett (félnehézsúly: 1964)

 kétszeres világbajnoki 2. helyezett (félnehézsúly: 1964 ; 100 kg: 1970)

 kétszeres Európa-bajnok (félnehézsúly: 1967, 1968)

 Európa-bajnoki 2. helyezett (100 kg: 1970)

 nyolcszoros magyar bajnok

A  bálokról, a mulatozásról is kell írnom. A szüreti, a farsangi, a szilveszteri és rossz idő esetén a búcsúi bálnak is helyszíne volt ez az épület. Itt  ismerkedtünk, itt  tanultuk az első  tánclépéseket, itt választhattunk párt magunknak.

Ezek között a falak között nem csak szórakozás, móka  zajlott  hanem munka is.

A  főbejáratnál  a  jobb szárnyon  volt a Rábagyöngye  MTSZ irodája. A  második fénykép 1964-ben készült. A képen a Margit (Illés Józsefné) könyvelő, a  Hantó  Ernő bácsi pénztáros, és az édesapám Szabó István normás , munkaegység elszámoló látható. 1966-1968 –ig én is itt dolgoztam.

Egy kicsit beljebb  a  bal szárny  egyik épületében  volt a tsz.  savanyító  üzeme. A kertészeti dolgozóknak  adott  munkát  ősszel  és  télen.  A  képen  Róza  néni, (Horváth Istvánné)  Terka néni (Illés Antalné) Bözsi néni ,(Józsa Jánosné) és édesanyám Olga néni  ( Szabó Istvánné ) látható. 

A nyáron megtermelt zöldségeket szeletelték, rakták üvegekbe.  Az  üvegeken  hagyományos  iskolai füzet  címke volt.  Az  én  feladatom  volt, hogy a zöldség féle  és gyártó nevét  ráírjam.

Volt  az  épületben  nyári  óvoda  Vali  óvó nénivel  (Biczó Jenőné)  és a Fekete nénivel, aki finom ebédeket  főzött. A kastélynak nagy kertje volt, egy öreg fákból álló gesztenyefa sor díszítette.

Az  ovisoknak  is és  nekünk,  iskolásoknak is kitűnő  játszóhely volt .

A Boros Lajos bácsiék felöli oldalon lakások voltak. Mikor kiköltöztek onnan megkaptuk az egyik szobát. Összefogtunk, kimeszeltük és azt használtuk  klub szobának. Hétvégeken  összegyűltünk, táskarádión hallgattuk a zenét, vagy a Tóth Józsi hozta el a harmonikáját, és azon játszott nekünk. Hangulatos  nyári estéket  töltöttünk  el  ezek  között a falak között.

1970-es évek elején a kastélyt lebontották. A kastély  falán, körülbelül a padlás magasságában egy kis fülkében volt  egy Szent János szobor, amit bontás  előtt a templom mellé helyeztek át. A szobor most  is ott áll, őrzi ennek a régi kastélynak az emlékét.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, Kiss Ferenc birkozóról és a  színjátszó csoportról  készült kép az internet képtárából valók.

Répcelak, 2012  november  10

Ó gyönyörű szép, titokzatos éj!

Gyermekkorom karácsonya.

Mikor már 24.-ét mutatott a naptár várakozásom a tetőfokon volt. Reggel korábban keltem. A felnőttek suttogó szavára is teljesítettem kéréseiket. Szerintük jó voltam, mint a kisangyal. A konyhában már folyt a készülődés. A nagymama diós, mákos kalácsot sütött, édesanyámmal énekelgettünk. Délben már nem igen ment le a falat. Egyszer csak megérkezett édesapám az erdőről. Ő már találkozott a Jézuskával. Kérte, hogy készülődjek menjünk a Laki utcába, mert  oda előbb érkezik a kis Jézus. Felöltöztettek ünneplőbe, és mentünk édesapámmal a Bözsi ángyiékhoz. Igaz a Jézuska nem járt még ott, de a meghitt készülődésben ott is részesülhettem. Az ángyi habkarikát készített, és amelyik nem sikeredett szépre, eltört, azt én megkaphattam. Emlékszem az Imre bátyám olyan „ügyetlen „volt, amelyikhez hozzányúlt az eltört. Nem baj mondta, legalább ennek a kislánynak lesz egy kis csemege. Ültem édesapám térdén. Izgultam, nagyon késő lesz már, mire a Vasút utcába érkezik a kis Jézus. Egyszer csak édesapám a fejéhez kapott és azt mondta, elhibázta a sorrendet, nem jól jegyezte meg a Jézuska útvonalát. Gyere, kislányom menjünk, nem figyeltem kellőképen. Nem messze laktak az ángyiék, de azt éreztem mintha megnőtt volna a távolság, sohase érünk haza. Izgalmamat látva édesapám ölébe kapott és nagy csizmás léptekkel haladtunk haza. 

Édesanyám az utcaajtóban várt bennünket, én pedig megpillantottam a konyha ablakon keresztül a karácsonyfámat.  Égtek rajt a gyertyák és a csillagszóró szórta fényeit. Megálltam, csak néztem magam elé. A szemeim kikerekedtek, nem tudtam megszólalni. Szememből folytak a könnyek, és álltam a hidegben az udvaron. Ismét édesapám karjaira volt szükség. A konyhába vitt, és a plafonba felakasztott karácsonyfánk alatt ünnepeltünk.

Százszor megnéztem mit rejtenek a fenyőágak, mi bújt meg mögöttük. Szaloncukor, csokoládé ( Gránit  kocka, Mecsek kocka) keksz, habkarika és papírból készített kis házikó, amiben született a kis Jézus.  Volt még egy kis papír harang. Nem szólalt meg sohasem. Nem is kellett. A nélkül is hallottam én csengő harangszót ezen a varázslatos estén. Ajándékot is kaptam. Színes ceruzát és szalagot, a hajamba. Egyszer csak észrevettem a leterített konyha asztalt.  ( Ez nálunk csak ünnepen volt szokás) Az abrosz fehér volt, a széle hímezve, kis, piros pettyekkel és zöld ágakkal. Egy nagy tányér Hatlapos  díszelgett rajta.

 ( Már kétszeres nagymama voltam, mikor édesanyámnak elmeséltem, hogy a legszebb karácsonyaimat idézi ez a terítő. Már itt lakott nálam Répcelakon. Egyszer csak kitalálta , hogy haza gyalogol, megnézi minden rendben van -e  a háza körül. Mikor visszaérkezett egy  elhasználodott, gyűrött selyempapírból elővette a mi karácsonyi abroszunkat. Mondta lukas is foltos is, de elhoztam neked. Először az abroszt, majd édesanyámat öleltem. Nem tudom megköszöntem-e, de abban a pillanatban ez igazán nem volt fontos.

 A süteménynek is története van.  Édesapám Oroszországban volt a háború alatt. Egyik alkalommal megkínálták őket süteménnyel. Nagyon finomnak találta az ízét, sokáig nem felejtette el.  Mikor háború után hazajött magyarázta, milyen süteményt szeretne. Sem a nagymama, sem édesanyám nem tudta kívánságát teljesíteni. 1946 karácsonyára készülve, édesanyám új sütemény receptet kapott valakitől. Gondolta megsüti a családnak. Mikor édesapám meglátta elérzékenyülve köszönte, mert ez volt az a sütemény, aminek az ízét, zamatát emlékeivel együtt a háborúból hazahozta. A Hatlapos családunk karácsonyi süteménye az óta is, pedig itt hagytak mindketten édesapám is, és édesanyám is, aki ezt nekünk mindig a karácsonyi asztalra tette.)

Nagyon elfáradtam, még a szokásos kis Jézus köszöntő is félálomban talált. A nicki gyerekek énekelték a Menyből az angyalt az ablakok alatt.  Élmény volt hallgatni, mert ezt a dalt mi annak idején nem hallottuk máskor csak szent este és karácsonykor a templomban. A szokásosnál hamarabb lefeküdtem. Álmomban, vagy a Laki utcában, vagy a Vasút utcában biztos találkoztam a kis Jézussal.

Másnap reggel a karácsonyfa megcsodálása után mentünk a karácsonyi szentmisére. (Az éjféli misére csak nagyobbacska koromban mentem) „Fel nagy örömre ma született” zengett az ének. A templomban két nagy karácsonyfa vattával díszítve az oltár mellett.  No és milyen sokan voltak a templomban. Nagyon tetszett, hogy a bácsik is harsogva énekeltek.

Este csendesen teltek az órák. Szürkületkor ismét gyertyagyújtás volt. A mindennapi imádságok is meghittebbek voltak a gyertyafénynél. Egyszer csak zajt hallottunk. A falu fiataljai jártak házról házra, köszöntötték az Istvánokat. Édesapámat hívták Istvánnak. A másnap a szemerei karácsonyról szólt. A tíz órás vonattal mentünk szüleimmel és a testvéremmel együtt megcsodálni az unokatestvéreim karácsonyfáját a nagymamánál.

Békésen teltek a napok 28.-ig. Aprószentek napján a nagypapa által készített korbáccsal mentem korbácsolni, hogy nehogy a szomszédok és a rokonok kellésesek legyenek az  új esztendőben.  Január elsején reggel pedig fogtam a kis sámlimat és ismét útnak eredtem .A szokásos helyeken már vártak. Felálltam a székemre és elharsogtam;

Kicsi  vagyok  székre állok,

Onnan egy nagyot kiáltok,

 hogy  mindnyájan meghalljátok . 

Boldog, új évet kívánok!

Így ismétlődtek évről évre  az  ünnepeink, amiket emlékeimben , és ezen a pár oldalon megőrzök.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk) az internet képtárából valók.

Répcelak , 2012 november 30. 

Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… ( Antoine  de Saint  Exupéry)

Adventi várakozás az 1950-es években.

A karácsony napját pontosan tudja minden gyerek és felnőtt. A maga módján készül is rá. Megpróbálja ünneplőbe öltöztetni szívét és várja az ünnepet. Az alábbi sorokban megkísérlem visszaidézni falusi gyerekként átélt karácsonyt váró emlékeimet, készülődéseimet.

Egy kis Vas megyei faluban gyerekeskedtem. Ez a kis falu Nick, az én szülőfalum.

Mikor már lehullott a fáknak minden levele, nem tudtuk a szabadban tölteni napjainkat. A sporhelt (tűzhely) melege mellett üldögélve, az esti lámpagyújtás után számolgattuk hány napot is kell aludni az ünnepig. Ezeken az egyhangú őszi napokon a nagypapa bölcselkedései segítettek át. Mikor megreggelizett, kinyitotta a kalendáriumot és mindig tudott valamit az eljövendő napról mondani. Ezek mondókák voltak, népi szokások, vagy a vele megtörtént események és tán az is lehet, hogy csak kitalált mesék.

Egyik reggel azt mondta fölírom, hogy ezen a napon milyen idő van, mert amilyen a Márton napi időjárás olyan lesz a jövő év márciusa. No meg, ha Mártonkor jégen jár a lúd a karácsony sáros lesz. Erzsébet napi idő, megmutatja a decembert, ha Örzsébet megrázza pöndölét (pendelyét), vagyis ha aznap hó esik fehér lesz a karácsony. Katalin naphoz, „Ha Kata kopog, karácsony locsog.” szólás dukált. András napkor azt emlegette, ez most fehér András nem víg, rossz év következik.

A család többi tagja ez alatt végezte mindennapi teendőit a konyhában. A nagymama főzött, édesanyám varrt. Édesapám nem volt otthon, mert télen az erdőre járt fát vágni. A nap fénypontja volt mikor hazaérkezett. A térdére ültetett és bontotta ki a konyharuhába becsomagolt kenyere maradékát. Milyen finom volt. Hogy ne lett volna finom, mikor az madárlátta kenyér volt. Ilyenkor szokott még nekem énekelni mindenféle bolondos nótát, amiért édesanyám mindig megfedte.

Végre elérkezett a december. Édesanyám reggel hamarabb keltett fel. Felállított az ágyban, megpuszilgatott, jó melegen felöltöztetett, hócipőt húzott az egész cipőm (magas  szárú ) fölé és  indultunk a nagymamával a hajnali misére. Most is érzem szép fiatal testének melegét, suttogó halk szavát.   (Milyen más volt az, az ölelés, mint amikor ápoltam és munkában elfáradt testét öleltem magamhoz naponta többször az elmúlt évek során. Életem első karácsonya az ő ölelése nélkül. Igyekszem úgy élni, hogy átvegyem helyette a feladatot és a karácsony varázsát a gyerekeimnek és az unkáimnak átadhassam. Meleg békés hajlékomba fogadhassam őket, úgy ahogy ő tette.) Gyönyörű volt, ahogy a templomban felhangzott az ének „Ébredj ember mély álmodból, Ó fényességes szép hajnal, Harmatozzatok égi magasok”Ez már az igazi várakozás volt, ami lázba tartotta kicsi szívünket.

 Közben ránk köszöntött Borbála nap. A szemerei nagymamámnak, mert ő Borbála volt képeslapot küldtünk. A magam módján aláírtam az édesanyám által megírt pár sort, és boldogan vittem föl az állomásra, mert ott volt a postaláda. Ezen a reggelen édesanyám Szelence (Orgona) ágat hozott be és vízbe tettük azt. Akkor tudtam meg, hogy az élethez fény és víz kell. Kislányom az ablakba kell tenni ezt az ágat, hogy kapjon fényt és vízbe, hogy életbe maradjon. A fényt a Jézuska adja és élteti az ágat. Most, hogy leszakítottuk és behoztuk a lakásba, vizet csak tőlünk kaphat, vagyis tőled. Karácsonyig a te feladatod lesz vízzel ellátni ezt az ágacskát, hogy megmutathassam a kis Jézusnak, hogy nekem milyen ügyes kislányom van. Most tudom csak milyen bölcsen, milyen szeretettel adott feladatot, ösztönzött, örömet nyújtott, dicsért is ezzel az egy mondatával. Nekem a Borbála ág semmilyen hagyománya nem érdekes, nekem ez a nap a nagymama névnapja és annak, az édesanyának az emléke, aki példamutatásával a szülő szeretetére, és a mindennapi élet  szépségére  tanítgatott.

Már csak pár nap volt hátra a mikulásig. Kipucoltuk a cipőnket, kitettük az ablakba, és vártuk mikor tölti meg a Mikulás. Nagyon figyeltünk. Öcsémmel összekuporodva lestük a nagy pillanatot. A Mikulástól féltünk, őt nem akartuk látni, csak az adományáért ácsíngoztunk, mint minden gyerek.  Egyszer csak édesapámnak halaszthatatlan dolga akadt. Távozása után hamarosan megcsörrent a lánc a konyha ablak alatt. Bújtunk a nagymama és édesanyám szoknyája mellé, a nagypapa nevetett bennünket.(Nagyon szerettem őt, de az esemény után nagyon megfedtem ezért a viselkedéséért). Hogyan történt máig sem tudom, de ez alatt a félelmetes esemény alatt megteltek a cipők ajándékkal. Kaptunk almát, diót, kekszet, szaloncukrot és csoki mikulást. Az ablakba visszatettük és minden reggel megnéztük meg van –e még, mert a nagypapa szerint, ha rossz leszek, visszaviszi a Mikulás az ajándékát. Egyik ebéd után sorba bontogattam ki a szaloncukrokat és a szokottnál többet ettem. Az édesanyám rákérdezett, hogy miért teszem ezt. Úgy gondoltam – feleltem-  mindet  meg eszem , hogy ne kelljen mindig arra figyelni, hogy jó legyek. Sokáig emlegették a családban ezt az „arany mondásomat”.

December 8.-a a nagymama és az én születésnapom. Nálunk nem volt szokás a név és születésnapok megünneplése. Elhangzott reggel, hogy Isten éltesse az épen soron lévőt, de ezen a reggelen mégis csak én voltam a szüli napos. Édesanyám finom langyos madártejjel várt, és nem maradt el az édesapám mókás éneke sem.

Luca nap már nagyon közel volt a karácsonyhoz és ilyenkor dolgom is akadt. A hajnali mise után indultam lucázni. A nagypapa feladata volt, hogy a reggeli etetés után bekészítse a szalmacsutakot, amivel indultam a szomszédba Németh néniékhez, és a Laki utcába a Bözsi ángyiékhoz lucázni. ( A versike tanítása az egész család feladata volt. Hibátlannak kellett lenni, mert ha hibádzott a vers jó kívánságai nem teljesültek. Ez igaz volt, mert a nagypapa mondta. Még azt is mondta a nagypapa, hogy a szalmát csak jól szórjam széjjel, mert azt úgy kell. ) A feladatom elvégzése után Bözsi ángyi leültetett, készített nekem egy kis zsíros kenyeret. Megreggeliztem, elköszöntem és mentem haza. Érdeklődve figyeltem, hogy míg én távol voltam, hozzánk jött–e valaki  lucázni.   Nem láttam jelét. Gyorsan kiszaladtam szalmáért a kazalhoz, és meglucáztam a mi konyhánkat is. A nagypapától megkérdeztem pontos volt e versem. Ő azt felelte a vers pontos volt, de a szalmát még nem terítettem el eléggé.  No, hát ezen felbuzdulva jól szétszórtam a szalmát. A nagymama jajveszékelt, a nagypapa nevetett, én meg álltam a kupac közepén és nem értettem mi történik, hisz mindent úgy csináltam, ahogy tanították. Áldást is kértem a házra, a vers is pontos volt, és még a szalma is sok helyre került. 

Még ezen a napon Luca búzát is kellett készítenünk a nagymamával. Erre azért volt szükség, hogy a Jézuska majd elrejtőzhessen benne. Fölmentünk a padlásra, hoztunk le egy marékra való búzát, kis tányéron a Borbála ág mellé tettük a konyha ablakba. Mindennap öntözgettük. Csírázás  előtt édesanyám gyertyát helyezett a közepébe, hogy az majd szenteste világítson a karácsonyfa alatt.

Teltek múltak a napok. Már nem csak napi egyszer számoltuk meg a hátra levő éjszakák számát, hanem ki tudja hányszor. Ha jól emlékszem Luca nap utáni második napon nem csak reggel mentünk templomba, hanem este is. A Jézus Szíve oltár ablaka egyszer csak kinyílt és három néni (a Tóth néni, a Szabó Ilonka néném. és ha jól emlékszem a faluvégi  Firisz  Magdi néni ) odament az oltárhoz és  magához vette  a Szent család képeket. A Laki utcaiak a Tóth nénivel jártak imádkozni. Szállást keresett a szentcsalád december 24.-ig. Mi is részesei voltunk e szép karácsonyi várakozásnak. A nagymamával minden este 6 órára mentünk a családokhoz, imádkoztunk, énekeltünk és másnap a következő állomáshelyen folytattuk. Nálunk is lakott évente egy, egy éjjel a szent család. Ez volt a karácsonyi készülődés csúcspontja. Édesanyám mosta, vasalta a ritkán használt csipke terítőket, a nagymama takarított. Meghagyta a nagypapának, hogy csak az istállóban pipázhat. Ebéd után házi oltárt készítettünk, amiben már én is részt vehettem. A patyolat fehér oltárra került a feszület, négy gyertyatartó gyertyával és virág. Egy kis sámlira kis párnát kötöttek, hogy édesanyám a fogadó imát olvasva térdre ereszkedhessen. Még a szomszédból is kértünk székeket, és az ágyat is úgy vetettük az nap be, hogy paddá formálva ülőhelynek szolgáljon. Nagy volt a készülődés. Szokás volt még, hogy a ház lakói meggyónjanak és áldozzanak, mielőtt hajlékukba fogadják Máriát és Józsefet. Eljött az este. Mindannyian ünneplőbe öltöztünk, Szokás szerint a nagymamával indultunk a soron következő házhoz, hogy elhozzuk a Szent családot hozzánk is. Ki voltam pirosodva az izgalomtól, elhibáztam az imádság szövegét, alig vártam, hogy induljunk már. Egyszer csak elérkezett a pillanat. Felkészült a menet és ment a mi szerény otthonunkba. Nagy öröm, büszkeség volt bennem. Megérkeztünk. Égtek a gyertyák, finom meleg volt a szobában. Az otthoniak térdepelve fogadtak bennünket. Énekeltük a „Szállást keres a Szent Család”című éneket. Édesanyám megfogta a szent képet az oltárra helyezte, térdre borult és olvasta az imákat. Szokás volt még egy kicsit beszélgetni a közös ima után.  Aznap este sokat imádkozott a család. Nyugalom, béke költözött házunk falai közé. Másnap a szállást már más biztosította, de ez az élmény egy életre szólt.

A napok ezután még nehezebben teltek. Szebben harsogott az ének a hajnali misén, és este az imádság is egyre meghittebb lett. Lázban égtem. Aztán meg még a disznóvágás is elérkezett.

 Öt órakor kelt a ház népe. Reggelre is maradt munka, mindenki szorgoskodott. Hiába pucolta meg a nagypapa előző nap a foghagymát, a nagymama a vöröshagymát, amit meg is dinctelt, édesanyám is előre elmosta a disznóvágáshoz szükséges eszközöket.(bontószéket, sozó és bélbontó teknyőt (teknőt) vejlingokat, sajtárokat, üstöt …), és édesapámmal mi is megfentük a késeket. Kézzel hajtós köszörűkövünk volt. Nyilván én voltam a hajtókar végén. Nagy munka volt ez, mert a kés fenés, az egyik legfontosabb feladat volt a disznóvágási előkészületek során. Ezt az édesapám minden éven elmondta. Ő volt a böllér, azért tudta ezt ilyen jól. Én nem tudtam mit jelentett ez a szó.  Úgy intézték a szüleim, hogy a disznóölés folyamatát ne lássam. Megérkezett a Pali  bátyja, a motorvonattal Szemeréből az Ottó  bátyja. Őket meg puszilhattam még, és futás a hajnali misére.  Mire hazaértem már a kaputól nem messze az udvaron pörzsülték (pörzsölték) a disznót. Édesanyám kínálta a segítőknek a forralt bort, a rumos vagy boros teát, édesapám pedig a pálinkát. Futottam munkásruhát venni, és raktam a szalmát a tűzre, utánoztam a felnőtteket. Egyszer csak nekem is hozta édesanyám a jó forró citromos teát, hisz megdolgoztam érte. Mikor már a pörzsülés olyan fázisban volt, hogy le tudták húzni a disznó körmét nekünk gyerekeknek adták kesztyűként, a meg perzselt farok vég pedig jó ropogós csemege volt. Egyszer csak édesanyám hozta a nagy kanna meleg vizet, hogy tisztára mossák az állat bőrét. Trákra emelték, négy férfiember bevitte a konyhába és tette bontószékre az állatot. ( Kellett a négy ember, mert nem kis süldőket vágtak akkoriban, hanem nagyra nőt, jó zsíros állatot. A gazdák másnap azt újságolták a szomszédnak, hogy hány ujjnyi, vagy netán tenyérnyi volt a zsírszalonna.) Hasábfával kitámasztották, hogy stabilan feküdjön az állat a bontószéken, mert következett a felbontás. De nem siették ám el a dolgot. Közbe, közbe előkerültek a poharak, és folyamatos volt a diskurálás is. Édesanyám megkapta a friss májat, megsütötte  és már kész is volt a finom reggeli. A nagymama és a Mariska nénje belet tisztított, édesanyám ebédet főzött. Jó nagy fazék húslevest, tóros káposztát és pecsenyét sütött. Volt mellé cukorrépával dúsított céklasaláta és mézes rácsos sütemény. Az ebédidő hosszú volt, mert a következő feladatokat át kellett beszélni, no meg a zsíros ételeket is le kellett öblíteni. Ebéd után kannába került a leves, a káposzta, tányérra a pecsenye a céklával, és a jobb, a bal és a szembe szomszéd kapta az ebédet. Délután édesanyám kisütötte a zsírt, a férfiak megtöltötték a véres hurkát, húsos kolbászt, a prést, lesózták a sonkát, a szalonnát. Bekerült a sütőbe a kolbász és következett a vacsora. Mindenből vágtak egy keveset, és minden falat után véleményt mondtak munkájuk sikeréről.  Csomagolás következett, mert a segítőknek és a szomszédoknak kijárt mindenből egy kis kóstoló.

A sok ennivaló már megvolt, de a karácsony még mindig váratott magára. Esténként a régi karácsonyok hangulatáról meséltek a felnőttek. Édesanyám szaloncukrot főzött, és habkarikát sütött, az édesapám a dióba gyufaszálakat tűzött. Én meg azon gondolkodtam miért csinálnak ilyen felesleges munkákat, hisz a Jézuska tavaly is ilyenekkel rakta meg a karácsonyfánkat. A nagymama nem csinált felesleges a munkát. Ő pattogatta a kukoricát, vagy sütötte a finom úri tököt, a krumplit a friss töpörtőhöz, és pucolta a diót a karácsonyi kalácsba. Úgy szokott velünk viccelődni, hogy megemelte a pattogató lábas fedelét, és hagyta, hogy a kukorica pattogjon felénk. Nevetve szedtük a konyhában szétpattogott kukoricát a kisöcsémmel.

Úgy éreztem megállt az idő. Már minden érdekes dolog megtörtént. A képeslapokat is elküldtük a vidéken élő rokonoknak, ismerősöknek. Hozzánk is megérkeztek a jó kívánságok, a Borbála ág és a búza is gyönyörű lett. Már csak egyet kell aludni, és megérkezik a Jézuska.

Most jöttem rá, hogy az én emlékeim mennyire mások, mint akár a gyerekeimé. Nem írtam ajándéklistát, csak vártam a csodálatos karácsonyfát, és az azzal járó meghitt ünnepet.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  ( illusztrációk  )az internet képtárából valók.

Répcelak,  2012  november 21.