2012.12.13 08:46

 

 

Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… ( Antoine  de Saint  Exupéry)

Adventi várakozás az 1950-es években.

 

 

 

A karácsony napját pontosan tudja minden gyerek és felnőtt. A maga módján készül is rá. Megpróbálja ünneplőbe öltöztetni szívét és várja az ünnepet. Az alábbi sorokban megkísérlem visszaidézni falusi gyerekként átélt karácsonyt váró emlékeimet, készülődéseimet.

Egy kis Vas megyei faluban gyerekeskedtem. Ez a kis falu Nick, az én szülőfalum.

Mikor már lehullott a fáknak minden levele, nem tudtuk a szabadban tölteni napjainkat. A sporhelt (tűzhely) melege mellett üldögélve, az esti lámpagyújtás után számolgattuk hány napot is kell aludni az ünnepig. Ezeken az egyhangú őszi napokon a nagypapa bölcselkedései segítettek át. Mikor megreggelizett, kinyitotta a kalendáriumot és mindig tudott valamit az eljövendő napról mondani. Ezek mondókák voltak, népi szokások, vagy a vele megtörtént események és tán az is lehet, hogy csak kitalált mesék.

Egyik reggel azt mondta fölírom, hogy ezen a napon milyen idő van, mert amilyen a Márton napi időjárás olyan lesz a jövő év márciusa. No meg, ha Mártonkor jégen jár a lúd a karácsony sáros lesz. Erzsébet napi idő, megmutatja a decembert, ha Örzsébet megrázza pöndölét (pendelyét), vagyis ha aznap hó esik fehér lesz a karácsony. Katalin naphoz, „Ha Kata kopog, karácsony locsog.” szólás dukált. András napkor azt emlegette, ez most fehér András nem víg, rossz év következik.

A család többi tagja ez alatt végezte mindennapi teendőit a konyhában. A nagymama főzött, édesanyám varrt. Édesapám nem volt otthon, mert télen az erdőre járt fát vágni. A nap fénypontja volt mikor hazaérkezett. A térdére ültetett és bontotta ki a konyharuhába becsomagolt kenyere maradékát. Milyen finom volt. Hogy ne lett volna finom, mikor az madárlátta kenyér volt. Ilyenkor szokott még nekem énekelni mindenféle bolondos nótát, amiért édesanyám mindig megfedte.

Végre elérkezett a december. Édesanyám reggel hamarabb keltett fel. Felállított az ágyban, megpuszilgatott, jó melegen felöltöztetett, hócipőt húzott az egész cipőm (magas  szárú ) fölé és  indultunk a nagymamával a hajnali misére. Most is érzem szép fiatal testének melegét, suttogó halk szavát.   (Milyen más volt az, az ölelés, mint amikor ápoltam és munkában elfáradt testét öleltem magamhoz naponta többször az elmúlt évek során. Életem első karácsonya az ő ölelése nélkül. Igyekszem úgy élni, hogy átvegyem helyette a feladatot és a karácsony varázsát a gyerekeimnek és az unkáimnak átadhassam. Meleg békés hajlékomba fogadhassam őket, úgy ahogy ő tette.) Gyönyörű volt, ahogy a templomban felhangzott az ének „Ébredj ember mély álmodból, Ó fényességes szép hajnal, Harmatozzatok égi magasok”Ez már az igazi várakozás volt, ami lázba tartotta kicsi szívünket.

 Közben ránk köszöntött Borbála nap. A szemerei nagymamámnak, mert ő Borbála volt képeslapot küldtünk. A magam módján aláírtam az édesanyám által megírt pár sort, és boldogan vittem föl az állomásra, mert ott volt a postaláda. Ezen a reggelen édesanyám Szelence (Orgona) ágat hozott be és vízbe tettük azt. Akkor tudtam meg, hogy az élethez fény és víz kell. Kislányom az ablakba kell tenni ezt az ágat, hogy kapjon fényt és vízbe, hogy életbe maradjon. A fényt a Jézuska adja és élteti az ágat. Most, hogy leszakítottuk és behoztuk a lakásba, vizet csak tőlünk kaphat, vagyis tőled. Karácsonyig a te feladatod lesz vízzel ellátni ezt az ágacskát, hogy megmutathassam a kis Jézusnak, hogy nekem milyen ügyes kislányom van. Most tudom csak milyen bölcsen, milyen szeretettel adott feladatot, ösztönzött, örömet nyújtott, dicsért is ezzel az egy mondatával. Nekem a Borbála ág semmilyen hagyománya nem érdekes, nekem ez a nap a nagymama névnapja és annak, az édesanyának az emléke, aki példamutatásával a szülő szeretetére, és a mindennapi élet  szépségére  tanítgatott.

Már csak pár nap volt hátra a mikulásig. Kipucoltuk a cipőnket, kitettük az ablakba, és vártuk mikor tölti meg a Mikulás. Nagyon figyeltünk. Öcsémmel összekuporodva lestük a nagy pillanatot. A Mikulástól féltünk, őt nem akartuk látni, csak az adományáért ácsíngoztunk, mint minden gyerek.  Egyszer csak édesapámnak halaszthatatlan dolga akadt. Távozása után hamarosan megcsörrent a lánc a konyha ablak alatt. Bújtunk a nagymama és édesanyám szoknyája mellé, a nagypapa nevetett bennünket.(Nagyon szerettem őt, de az esemény után nagyon megfedtem ezért a viselkedéséért). Hogyan történt máig sem tudom, de ez alatt a félelmetes esemény alatt megteltek a cipők ajándékkal. Kaptunk almát, diót, kekszet, szaloncukrot és csoki mikulást. Az ablakba visszatettük és minden reggel megnéztük meg van –e még, mert a nagypapa szerint, ha rossz leszek, visszaviszi a Mikulás az ajándékát. Egyik ebéd után sorba bontogattam ki a szaloncukrokat és a szokottnál többet ettem. Az édesanyám rákérdezett, hogy miért teszem ezt. Úgy gondoltam – feleltem-  mindet  meg eszem , hogy ne kelljen mindig arra figyelni, hogy jó legyek. Sokáig emlegették a családban ezt az „arany mondásomat”.

December 8.-a a nagymama és az én születésnapom. Nálunk nem volt szokás a név és születésnapok megünneplése. Elhangzott reggel, hogy Isten éltesse az épen soron lévőt, de ezen a reggelen mégis csak én voltam a szüli napos. Édesanyám finom langyos madártejjel várt, és nem maradt el az édesapám mókás éneke sem.

Luca nap már nagyon közel volt a karácsonyhoz és ilyenkor dolgom is akadt. A hajnali mise után indultam lucázni. A nagypapa feladata volt, hogy a reggeli etetés után bekészítse a szalmacsutakot, amivel indultam a szomszédba Németh néniékhez, és a Laki utcába a Bözsi ángyiékhoz lucázni. ( A versike tanítása az egész család feladata volt. Hibátlannak kellett lenni, mert ha hibádzott a vers jó kívánságai nem teljesültek. Ez igaz volt, mert a nagypapa mondta. Még azt is mondta a nagypapa, hogy a szalmát csak jól szórjam széjjel, mert azt úgy kell. ) A feladatom elvégzése után Bözsi ángyi leültetett, készített nekem egy kis zsíros kenyeret. Megreggeliztem, elköszöntem és mentem haza. Érdeklődve figyeltem, hogy míg én távol voltam, hozzánk jött–e valaki  lucázni.   Nem láttam jelét. Gyorsan kiszaladtam szalmáért a kazalhoz, és meglucáztam a mi konyhánkat is. A nagypapától megkérdeztem pontos volt e versem. Ő azt felelte a vers pontos volt, de a szalmát még nem terítettem el eléggé.  No, hát ezen felbuzdulva jól szétszórtam a szalmát. A nagymama jajveszékelt, a nagypapa nevetett, én meg álltam a kupac közepén és nem értettem mi történik, hisz mindent úgy csináltam, ahogy tanították. Áldást is kértem a házra, a vers is pontos volt, és még a szalma is sok helyre került. 

Még ezen a napon Luca búzát is kellett készítenünk a nagymamával. Erre azért volt szükség, hogy a Jézuska majd elrejtőzhessen benne. Fölmentünk a padlásra, hoztunk le egy marékra való búzát, kis tányéron a Borbála ág mellé tettük a konyha ablakba. Mindennap öntözgettük. Csírázás  előtt édesanyám gyertyát helyezett a közepébe, hogy az majd szenteste világítson a karácsonyfa alatt.

Teltek múltak a napok. Már nem csak napi egyszer számoltuk meg a hátra levő éjszakák számát, hanem ki tudja hányszor. Ha jól emlékszem Luca nap utáni második napon nem csak reggel mentünk templomba, hanem este is. A Jézus Szíve oltár ablaka egyszer csak kinyílt és három néni (a Tóth néni, a Szabó Ilonka néném. és ha jól emlékszem a faluvégi  Firisz  Magdi néni ) odament az oltárhoz és  magához vette  a Szent család képeket. A Laki utcaiak a Tóth nénivel jártak imádkozni. Szállást keresett a szentcsalád december 24.-ig. Mi is részesei voltunk e szép karácsonyi várakozásnak. A nagymamával minden este 6 órára mentünk a családokhoz, imádkoztunk, énekeltünk és másnap a következő állomáshelyen folytattuk. Nálunk is lakott évente egy, egy éjjel a szent család. Ez volt a karácsonyi készülődés csúcspontja. Édesanyám mosta, vasalta a ritkán használt csipke terítőket, a nagymama takarított. Meghagyta a nagypapának, hogy csak az istállóban pipázhat. Ebéd után házi oltárt készítettünk, amiben már én is részt vehettem. A patyolat fehér oltárra került a feszület, négy gyertyatartó gyertyával és virág. Egy kis sámlira kis párnát kötöttek, hogy édesanyám a fogadó imát olvasva térdre ereszkedhessen. Még a szomszédból is kértünk székeket, és az ágyat is úgy vetettük az nap be, hogy paddá formálva ülőhelynek szolgáljon. Nagy volt a készülődés. Szokás volt még, hogy a ház lakói meggyónjanak és áldozzanak, mielőtt hajlékukba fogadják Máriát és Józsefet. Eljött az este. Mindannyian ünneplőbe öltöztünk, Szokás szerint a nagymamával indultunk a soron következő házhoz, hogy elhozzuk a Szent családot hozzánk is. Ki voltam pirosodva az izgalomtól, elhibáztam az imádság szövegét, alig vártam, hogy induljunk már. Egyszer csak elérkezett a pillanat. Felkészült a menet és ment a mi szerény otthonunkba. Nagy öröm, büszkeség volt bennem. Megérkeztünk. Égtek a gyertyák, finom meleg volt a szobában. Az otthoniak térdepelve fogadtak bennünket. Énekeltük a „Szállást keres a Szent Család”című éneket. Édesanyám megfogta a szent képet az oltárra helyezte, térdre borult és olvasta az imákat. Szokás volt még egy kicsit beszélgetni a közös ima után.  Aznap este sokat imádkozott a család. Nyugalom, béke költözött házunk falai közé. Másnap a szállást már más biztosította, de ez az élmény egy életre szólt.

A napok ezután még nehezebben teltek. Szebben harsogott az ének a hajnali misén, és este az imádság is egyre meghittebb lett. Lázban égtem. Aztán meg még a disznóvágás is elérkezett.

 Öt órakor kelt a ház népe. Reggelre is maradt munka, mindenki szorgoskodott. Hiába pucolta meg a nagypapa előző nap a foghagymát, a nagymama a vöröshagymát, amit meg is dinctelt, édesanyám is előre elmosta a disznóvágáshoz szükséges eszközöket.(bontószéket, sozó és bélbontó teknyőt (teknőt) vejlingokat, sajtárokat, üstöt …), és édesapámmal mi is megfentük a késeket. Kézzel hajtós köszörűkövünk volt. Nyilván én voltam a hajtókar végén. Nagy munka volt ez, mert a kés fenés, az egyik legfontosabb feladat volt a disznóvágási előkészületek során. Ezt az édesapám minden éven elmondta. Ő volt a böllér, azért tudta ezt ilyen jól. Én nem tudtam mit jelentett ez a szó.  Úgy intézték a szüleim, hogy a disznóölés folyamatát ne lássam. Megérkezett a Pali  bátyja, a motorvonattal Szemeréből az Ottó  bátyja. Őket meg puszilhattam még, és futás a hajnali misére.  Mire hazaértem már a kaputól nem messze az udvaron pörzsülték (pörzsölték) a disznót. Édesanyám kínálta a segítőknek a forralt bort, a rumos vagy boros teát, édesapám pedig a pálinkát. Futottam munkásruhát venni, és raktam a szalmát a tűzre, utánoztam a felnőtteket. Egyszer csak nekem is hozta édesanyám a jó forró citromos teát, hisz megdolgoztam érte. Mikor már a pörzsülés olyan fázisban volt, hogy le tudták húzni a disznó körmét nekünk gyerekeknek adták kesztyűként, a meg perzselt farok vég pedig jó ropogós csemege volt. Egyszer csak édesanyám hozta a nagy kanna meleg vizet, hogy tisztára mossák az állat bőrét. Trákra emelték, négy férfiember bevitte a konyhába és tette bontószékre az állatot. ( Kellett a négy ember, mert nem kis süldőket vágtak akkoriban, hanem nagyra nőt, jó zsíros állatot. A gazdák másnap azt újságolták a szomszédnak, hogy hány ujjnyi, vagy netán tenyérnyi volt a zsírszalonna.) Hasábfával kitámasztották, hogy stabilan feküdjön az állat a bontószéken, mert következett a felbontás. De nem siették ám el a dolgot. Közbe, közbe előkerültek a poharak, és folyamatos volt a diskurálás is. Édesanyám megkapta a friss májat, megsütötte  és már kész is volt a finom reggeli. A nagymama és a Mariska nénje belet tisztított, édesanyám ebédet főzött. Jó nagy fazék húslevest, tóros káposztát és pecsenyét sütött. Volt mellé cukorrépával dúsított céklasaláta és mézes rácsos sütemény. Az ebédidő hosszú volt, mert a következő feladatokat át kellett beszélni, no meg a zsíros ételeket is le kellett öblíteni. Ebéd után kannába került a leves, a káposzta, tányérra a pecsenye a céklával, és a jobb, a bal és a szembe szomszéd kapta az ebédet. Délután édesanyám kisütötte a zsírt, a férfiak megtöltötték a véres hurkát, húsos kolbászt, a prést, lesózták a sonkát, a szalonnát. Bekerült a sütőbe a kolbász és következett a vacsora. Mindenből vágtak egy keveset, és minden falat után véleményt mondtak munkájuk sikeréről.  Csomagolás következett, mert a segítőknek és a szomszédoknak kijárt mindenből egy kis kóstoló.

A sok ennivaló már megvolt, de a karácsony még mindig váratott magára. Esténként a régi karácsonyok hangulatáról meséltek a felnőttek. Édesanyám szaloncukrot főzött, és habkarikát sütött, az édesapám a dióba gyufaszálakat tűzött. Én meg azon gondolkodtam miért csinálnak ilyen felesleges munkákat, hisz a Jézuska tavaly is ilyenekkel rakta meg a karácsonyfánkat. A nagymama nem csinált felesleges a munkát. Ő pattogatta a kukoricát, vagy sütötte a finom úri tököt, a krumplit a friss töpörtőhöz, és pucolta a diót a karácsonyi kalácsba. Úgy szokott velünk viccelődni, hogy megemelte a pattogató lábas fedelét, és hagyta, hogy a kukorica pattogjon felénk. Nevetve szedtük a konyhában szétpattogott kukoricát a kisöcsémmel.

Úgy éreztem megállt az idő. Már minden érdekes dolog megtörtént. A képeslapokat is elküldtük a vidéken élő rokonoknak, ismerősöknek. Hozzánk is megérkeztek a jó kívánságok, a Borbála ág és a búza is gyönyörű lett. Már csak egyet kell aludni, és megérkezik a Jézuska.

Most jöttem rá, hogy az én emlékeim mennyire mások, mint akár a gyerekeimé. Nem írtam ajándéklistát, csak vártam a csodálatos karácsonyfát, és az azzal járó meghitt ünnepet.

 

 

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  ( illusztrációk  )az internet képtárából valók.

 

Répcelak,  2012  november 21.