„ Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, …”(Radnóti)

Álmomban, kislány voltam, és otthon jártam.

Vége  van  a tanításnak.  Édesanyám  által  varrt, farkas  foggal  díszített  ruhámban,  fehér  kötényemben, két  szalaggal  összekötött  hajjal, copfos kislányként megyek haza az iskolából. Hova haza?  A Nick  Vasút  utca  128 sz. házunkba.

(Ez a ház egy szoba, konyhás  tömésház, kamrával, istállóval. A  szoba  24 négyzetméteres, kettő  90x130. -as ablakkal, gerendás, döngölt földes a” burkolata „. A  konyha  kemencés, tégla  burkolatú  13,30 négyzetméter egy 30x130.- as  ablakkal és egy udvarra nyíló 90x190-es dupla ajtóval. A belső ajtó  felső  része  üveges,  a külső ajtó zárt. A konyha  előtt  1 méter széles, fedett  kis  tornác.)

A becsatolt  képen  a  régi ház konyha ajtójában a nagyszüleim az éppen elfogyasztott ebéd után.

Szokás szerint csak a nagypapa és a nagymama van otthon. Szüleim már visszamentek dolgozni a földekre.  Már  az  utca ajtóból  köszöntöm őket, nagy hanggal;  Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Nindörökké. Ámen. Ők így mondták  n  betűvel.  Nagymama  megy  ebédet  melegíteni, a nagypapa pedig elimádkozza velem az Úrangyalát, mert déli harangszókor nem voltam otthon a közös imádságon. Majd  az asztali  áldás következik. Édes Jézus légy vendégünk, áldd  meg amit adtál nékünk. Aki  ételt, italt adott annak neve legyen áldott. Rohanok a konyhába, beülök a kispadba és megebédelek, (A kispad egy kicsi asztallal egybe épített két padocska, kimondottan a gyerekek számára. A nagypapa még a négy gyerekének csináltatta az 1920-as években, de  még az unokáinak is kedvenc helye lehetett. )Még  egy kis  repetát  is  kapok  a nagypapától. Kenyérhéjat az asztal fijából (asztal  fiókból). Nem  tudta megrágni  a kenyér héját, de ki sem dobta, inkább ajándékként adta nekem. Milyen  finom  akkor is, ha a tegnap sült, vagy   ha  már egyhetes kenyérből  maradt is.

Felébredtem, de nem  tudok  az  álom  hatásától  szabadulni. Számban érzem a kenyér ízét és képzeletben látom, ahogy a nagymama  később az édesanyám süti a kenyeret.

Már előző nap hozzá készültek. A konyhába bekészítették a teknyőt, (teknőt) valahány  zsompor lisztet, nullás és darás lisztet, hogy átmelegedjen. Másnap hajnalban keltek, ledagasztották a kenyeret, reggel még egyszer átdolgozták, adagolták a zsomporokba, (zsombor) szakajtó ruhával letakarták, majd  kelesztették. Hét nagy kenyeret sütöttek nálunk, hisz heten voltunk a  családban. Befűtötték a  kemencét, közbe, közbe  piszkafával eligazgatták  a gazt, a kukorica szárt vagy ép azt, amivel  fűtöttek. Mikor  elég  heves volt már, kuruglával a kemence lyukba húzták a szikrát, vízbe mártott  pemettel  ( kukorica fosztásból  készített  kis seprű szerűség hosszú nyéllel) megtisztították a kemence tűzterét és  megsütötték előbb a  langalót,  majd  a vakarcsot és a kenyeret. Mikor a nagymama már minden  kenyeret  betett  a  kemencébe, keresztet  vetett  a kemence ajtóra és becsukta azt. ( A langaló a sütő lapáton elnyújtott, a lapát nagyságával azonos kenyértésztából készült finomság. Megkentük zsirral, fokhagymával, úgy  fogyasztottuk. No és a vakarcs? A teknő aljából kikapart kenyértészta kenyérformára szakajtott kis cipó. Ez a cipó mérete miatt hamarabb megsült és nagyon sok ropogós  gyürkéje (kenyérvég) volt..)  A kemence mellett melegedve vártuk az unokanővéremmel  / A Hunfalvi Erzsikével / és a kis öcsémmel, a Pistivel együtt, hogy kaphassunk belőle.

Mire megsültek  a  kenyerek  arra megérkeztek  a  szomszédok, jó  ismerősök. Talicskán hozták a télre elrakott  lekvárokat,  paradicsom  levet, az aszalni való gyümölcsöket,  hogy a kemence melegét kihasználva  tartósítsák azokat. Az eltevések  idején  mindig  tudták  a  háziasszonyok, hogy  melyik családnak fogy el a kenyere, hol  lehet  kenyérsütésre  számítani.

Előfordult, hogy  elfogyott a kenyér és valami miatt nem tudtak  kenyeret sütni, akkor a nagymama kenyérhelletest, ( helyettes) vízes kőttet ( kelt tészta) sütött  a sparhelt (tűzhely) sütőjében.

Milyen finomakat készített ő nekünk. Meg volt a szokás, hogy melyik nap  mit „kell” főzni. A hétfő, szerda, péntek általában tészta nap volt, a kedd, csütörtök főzelék nap. Szombaton a nagymama mindig  bablevest  főzött  és  búzagáncát, vagy  savanyúsággal ,vagy éppen  akkor érő  gyümölcsből készített friss  kompóttal. Ha kifőtt tészta készült, mi gyerekek mindig kaptunk egy kis előzetes kostolót. A kisodrott tésztát a nagymama megsütötte a sporhelt platnián laskának. Vasárnap  egy csirkéből készült pörköltből  lakmározott a család. A csibe combja  a két férfié, a melle a gyerekeké, a háta az asszonyoké volt, az aprólékból meg finom becsinált  leves  készült. A sütemény általában kalács, bukta, kukorica prósza, rétes volt, és a habos sütemény (kelt tészta cukros tojáshab a tetején) Nem volt abrosszal leterített asztal, dupla tányér, kés, villa, és papírszalvéta. Egy mély tányérból, kanállal fogyasztottuk az ételeket. Ha szükséges volt valamelyik felnőtt fölaprította a húsokat, vagy kézbe fogva lerágtuk a csontról.

Főzéskor én nem kíváncsiskodtam  a  konyhában.  Jobban érdekelt  a nagypapa által végzett munka. Talán azért is, mert ő bármilyen munkához kezdett, előtte kielégítette a  kiváncsíságomat. Megmutatta mit fog csinálni és hogyan, és ha mód volt rá kicsiben elkészítette nekem azt.

 Mint említettem a vasút mellett laktunk. A vasúti sínek és a házunk között „kubigödör”volt. Ebben a gödörben  fűzfa  ágakat  szedett, kis csomókba fogta és  ebből   készített söprűt, természetesen az enyém volt az első. Az öcsémnek pedig fűzfa síp jutott. Amikor  zsomport  készített, kosarat font, cirok seprűt formált ugyanez volt a helyzet. Amikor a vetett  szárt  hozta haza akkor „hajasbabát„ kaptam tőle, amikor kukoricát morzsolt a kukorica torzsából hidast építettünk, ha kifogyott a boksz ,( cipőpaszta) a dobozából, berregőt, a  kukorica szárból hegedűt  csinált. Faragott még  kis széket, padot, bilicke botot. Drótból hajtogatott egy u alakú tolókát, amivel a vaskarikát tudtuk futtatni, és hajtott fűzfából íjat és hozzá nádból nyilat. 

 A reggeli ima után ment az istállóba ellátni az állatokat. Nyolc óra körül jött be,  és  kérte  a  nagymamát, hogy forraljon neki egy kis téjt (tejet) Beleaprította  a kenyér belét és  jóízűen elfogyasztotta azt. Délután meg legtöbbször üres kenyeret evett  körtível, szivával, ómával, divóval (körte, szilva, alma, dió), vagy éppen amilyen gyümölcs érett a kertben. Azóta is gyümölccsel eszem a zsíros kenyeret. 

Vicces ember volt a nagyapám. Már nagyobbacska  lány  voltam, amikor egy néprajzkutató kereste fel. Híre ment, hogy a nagypapa volt az elkészítője annak a szerkentyűnek, amit  pünkösd  vasárnap délután a legények  végig húztak a falun. Maskarába öltöztetett két bábút, egy  fiút  és egy  lányt, és azt két  kerékre  rögzítette, ahogy a kerék forgott  úgy a bábuk  összeölelkeztek, akkor a legények tapsoltak, kurjongattak, úgy hívták föl magukra a figyelmet. Nem tudom a kutató hol használta fel a papám által mondottakat.

Még az jutott eszembe, hogy arról még nem is írtam pedig nagyon jellemző volt rá, hogy,  harangszókor  levette a kalapját és  az Úrangyalát  imádkozta. Ezt tette reggel, hajnali  ötkor, amikor  fölült az ágyban, délben és este a családdal együtt  hangosan. Ha  úton volt, megállította  a tehén szekeret, akkor a bakon. Ha megkondult az esti harangszó  úgy futottunk  haza, hogy a „lábunk se érte a földet", mert  tőlünk  is megkövetelte ezt.

Nagyon szeretett olvasni.        A  nagymama  főzött  ő  pedig  hangosan felolvasott neki . A  Vas megye  a Szabad Föld, a Kincses Kalendárium és bármely könyv  nem maradt olvasatlanul. Főleg az új dolgok érdekelték.  Nagyon  örült, ha olyan  hírt  olvasott , ami az emberek munkáját  segíti. Egy nyári napon jött  haza  édesapám a  mezőről, és azt mondta. Édesapám délután a kombájn itt aratja a Deckiben a búzát, ballagjon ki nézze meg. A legnagyobb titkot nem árulta el neki, hogy a kombájnon az ipari tanuló  unokája, a  Pisti  a segéd, a Buti Mihály gépszerelő mellett. Időben kiment, nehogy lemaradjon valamiről.  Megérkezett  a  kombájn, kezdte  aratni a gabonát és egyszer csak  az ő unokája integetett a gép tetejéről. A Mihály még le is szállt a  kombájnról , hogy az öcsém egyedül maradjon, mert ő  is tudta, hogy itt nagy meglepetés készül.  A nagypapa  nagyon sokáig  emlegette  ezt  és  akivel  találkozott annak elmondta. Az a kis gyerek azon a nagy gépen, az én unokám volt.

Egyik alkalommal - gondolom, a nagymamával történt csavargásunk után- kiderült, hogy nem köszöntem valakinek az utcán. A nagymama  figyelmeztetett,  gyerek vagy és mindenkinek köszönni kell. Tanuld meg mindig a fiatalabb köszönti az idősebbet. Másnap a nagypapával mentem a Deckibe. Páran kint ültek  a  padokon  és nagypapa hangosan köszöntötte őket. Adjon Isten! Mikor hazaértem  kérdeztem tőle, nagypapa ezek a nénik nálad öregebbek  voltak? (Ő nem tudta ezt miért kérdezem. Persze én az előző napi  hibám és a figyelmeztetés tudatában azt hittem, hogy a nagymama mégsem mondta jól, mert  nekem mindig a nagypapa mond igazat.)  Nem  kislányom. Mond, miért vagy erre kíváncsi?  Azért, mert most az öregebb köszöntötte a fiatalabbat, ugye  a nagymama tegnap nem jól mondta? De igen jól mondta  öreganyád  is, az is igaz, amit ő mondott meg az is  amit én, mert  ha bemész  valahová, vagy  valakikhez  odalépsz  neked kell őket köszönteni, még akkor is ha ilyen öreg is vagy, mint én.

A  csavargások.     A nagymama  ha este vagy  szürkületkor útra kelt, én voltam a bátorsága. Meggyújtotta   a  vihar lámpát  és mentünk a faluba, akár rokonokhoz, akár jó ismerősökhöz, vagy a templomba. Akkor még nem volt világítás a faluban.

Történt egyszer,      hogy a nagypapa levetette a bakancsát. Láttam én, hogy  egy ruhát simogat a lábán. Futottam ki a nagymamához az udvarba, hogy jöjjön gyorsan, mert a nagypapa mindkét lábát baleset érte. A  nagymamával  siettünk  a sebesülthöz segítséget nyújtani. A nagypapa nem értette ezt a nagy riadalmat, és a nagymama is látta már nincs baj. A nagypapa csak a kapcáját igazította meg a lábán.  Akkor tudtam meg, hogy zokni helyett ő kapcát használ.  Nyáron  vékonyabb, télen vastagabb anyagból. Mindkettőjük, a nagypapa is és a nagymama konyha kötényt hordott. Ez egy kék színű kötény volt, kék színű pertli kötövel. A nagypapa egyik sarkát hozzáfogatta a nadrág derekához. a nagymama meg csak egyszerűen a derekára kötötte. Használták azt fát behozni, gyújtóst bekészíteni. gyümölcsöt szedni és még  ki tudja mire.

A nagyapám volt a falu „fogorvosa”.       A paraszt ember nem kereste fel minden gondjával az orvost, hanem eljöttek hozzánk. A nagymama behozta a kamrából a fogót,  forró vízbe dobta, és  megfogta a kezemet  és futott  velem  hátra  a szalmakazalig. Később megtudtam, hogy nem akarta hallani, és azt sem  akarta, hogy én  halljam, mi történik a konyhában. A nagypapa  stokedlira  ültette  a pácienseket, és érzéstelenítés nélkül kihúzta a fájós fogat. Ha jól emlékszem az utolsó páciense a Gazdag  Pali  bácsi volt.

Minél  idősebb  vagyok, annál jobban látom, hogy ennek a két embernek az egyszerű élete mennyi szeretettel  ajándékozott meg, és példamutatásukkal milyen nagyhatással vannak  még most is jelen az emlékezetemben.

 Nagy szüleim:

Szabó  Mihály, aki  1887 -ben született  Nicken Szabó Mihály és Csay Mária gyermekeként.  Haláláig 1971-ig itt is lakott . A nicki temetőben nyugszik feleségével Főző Rozáliával  ( 1898  )együtt. Ő Hegykőről származott. 1919- ben kötött házasságuk óta Nicken élt. 

A következő fotókon már az én emlékeiben élő nagypapám és nagymamám 1970 - ben.

Búcsú  vasárnap délután ültek fényképezőgép elé. Emlékszem a  nagymama  készülődésére .Döntenie kellett, hogy miben  fényképezkedjenek  le. A nagypapa kérte a ruháit, a fehér  ümögöt (inget)  a lájbit ( mellényt) a  dómányt (zakó szerű kabátot) no meg a kalapot. Megpödörte bajuszát és  kijelentette, hogy ő már készen van. A nagymama cvettert ( kardigánt) vett fel és ünnepi keszkenőt  (kendőt) kötött. Egyik legkedvesebb családi fotóm ez a fénykép. Ha  ránézek  mindig eszembe jut a  készülődésük. 

Egy  másik képen a negyedik lány unokájukkal, a Buksi kutyánkkal és az elmaradhatatlan kampós bottal..

Van még egy fénykép a nagyapámról, 1970 karácsony előtt  mondta a férjemnek, gyere  fiam engem fényképezz le , vagy pipával, vagy könyvvel, mert tudod én vagy olvasok vagy a pipát szívom. Hezitált egy  kicsit, és a könyvet választotta. Megsúgta, azért ,mert öreganyátok a pipázásért mindig mondogat velem, amit  óvasok  (olvasok) azt meg szívesen hallgatja. Három hét múlva eltemettük. Úgy búcsúzott tőlem, ne  sírj kislányom mindenkinek eljön az ideje az enyém most jött el. Amilyen  bölcsen  élt olyan bölcsen  ment utolsó útjára.

Négy  gyermekük  volt.    István (1920) ő  volt az én  édesapám,    Erzsébet (1922),    Mária (1924)    és Rozália (1927).( A képek az 1938-40 években készültek)

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk ) az internet képtárából valók.

Nick község, 2012  november  05.