2013.01.28 13:37

 

 

                „Dolgozni  csak pontosan, szépen,

               ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes”

                                                  (József  Attila )

 

 Ahogy mi dolgoztunk.

 

 

 

 

 

Gergely  napig ( március 12)  már  elkészült  minden  eszköz, amire  szükség  volt a földeken. Volt elég  krumpli szedő  kosár,  kapa,  kasza  nyél.  Pótolták  a  gereblék  ( gereblyék)  fogait,  a  szekér  alkatrészei   is fölújításra  kerültek.  Már  csak  az  időjárástól  függött  mikor lehet  kezdeni   a  mezei  munkát.  A férfiak többször is kimentek megnézni, hogy milyen vizes  a  talaj, nehogy egy nappal is késlekedjenek. Nekem ilyenkor feladatom nem volt, mert még hideg volt a mezőn egy kis gyerek számára, és a munkák is olyanok  voltak, amelyek inkább a  férfi  erőt  követelték. A  nagymama  és  édesanyám  is  otthon  maradhatott még.  De  azért  a  készülődésnél   bámészkodtam  egy  kicsit.  Fontos  volt nekem mindent látnom. A  nagypapa  egész  télen  arról  beszélt  mit, miért csinál. Hát  ellenőrizni  kellett,  hogy az úgy van- e, és  izgultam is, hogy minden, amit télen  készített  megfelelő legyen a gyakorlatban  is. Fölkerült az iga az állatok nyakába,  a deszka, amire ráültek a fogat hajtók, sok ruha, használt takarók és nagykabátok és  a  borona, ami  a föld fésűje volt.   Azzal kellett megfésülni a földet, mint reggel az én hajamat, hogy azok a szálak, amik nem oda valók kifésülésre kerüljenek.  Így magyarázta a papám. Biztos  jó volt minden, mert elindult a mi kis szekérfogatunk a két tehenünkkel  a mezőre,  a  Hő-he vezér  szó  és  a szokásos „Na induljunk a Jézus szent nevében „  elhangzása után. A  bakon, vagy  a  nagypapa, vagy édesapám ült.  Délben nem jöttek haza csak szürkületkor.  Kaptak  a  tehenek  finom  szénát, friss vizet és a nagypapa megelégedetten „tájékoztatott”,  hogy  rendben volt  minden.  Örültem  a  közelgő  tavasznak  és  vártam,  mikor ülhetek  föl  a szekérre  és  mehetek  a családdal együtt  a határba. Főleg az Árokhátra szerettem menni.  Mesébe illő volt,  a  falutól  távol, közel  az erdőhöz  az  a   ház ahol a Dóczi bácsiék laktak, és még a kislányuk neve is  Piroska volt. Ha  észrevette  a  Dóczi  bácsi, hogy  én is ott vagyok a szülőkkel  a mezőn, behívott,  meghintáztatott  a diófára rögzített hintán, friss vizet húzott föl, megkínált egy, egy szál sárgarépával, kerékrépával, karalábéval. Ő kertészkedett.  Az  Ilonka  néni,  a felesége minden reggel elindult friss áruval Nickre és a környező falvakba,  vitte a  zöldségeket és kiabálta „ Friss, zöldséget, sárgarépát, krumplit …….  vegyenek!” Menedéket is  kaptunk  ebben  a  házban.  Előfordult,  hogy  akkora  eső  volt, hogy  nem  mertünk haza indulni.  Az eső elöl hozzájuk menekülhettünk.

 A  férfiak  ezután már rendszeresen  jártak a  mezőre,  készítették  elő  a  talajt  és  vetettek.  Amikor  vetéshez  készülődtek  a  vetőgépet  a szekér után  kötötték, a  szekérre pedig  zsákokba a vetőmag került. A vetőmagot mikor lehozták a padlásról még gondosan kiszelelték, hogy minél tisztábban kerülhessen a földbe.  Amikor  lengedezett  a  szél  jó magasról egyik  zsomborból  a másikba öntötték, úgy tisztították. A  vetőgép  után  valakinek  gyalogosan  járni  is  kellett, ellenőrizni   hogy nem fogyott e  ki a mag, mert  a papa   szerint akkor hibádzik majd a sor.

Egyik  este  a  szokásos  esti  megbeszélésen, arról volt szó, hogy krumpli ültetés lesz  a holnapi nap. Én  is  föl voltam szólítva a munkára.  Másnap  reggel  a  nagypapa  befogta  teheneket , édesapám fölrakta a vető krumplit  a szekérre, a tetejébe meg  minket, gyerekeket  kisvödröstől  együtt. Indultunk  a  Deckibe  ( úgy  intézték, hogy  a krumpli föld  és a veteményeskert  gyalogosan  hamar elérhető legyen az ebéd készítésekor).   HIK, HAJSZ  ( jobbra, balra) Édesapám  már  kilyuggatta a krumpli helyét,  én  meg  szorgalmasan dobtam  a  kiválogatott  apró krumplit  bele.  Többször  kisétáltunk  megnézni, mikor hajt  már, hisz azt láttam a családban mindenkitől, hogy örült a munkája gyümölcsének.

 A kukorica  mikor  már  akkora  volt  hogy  szépen meglátszott  a  sora, a nagymamával babot  és tököt  ültettünk.  Meg  volt,  hogy hányadik  sorba, és milyen távolságra ültessük a magot. Amikor megérett a bab, arra már a kukorica igen magas volt, és gondot okozott  megtalálni. A  bab  szedése nehéz volt. Nagy melegekben kellett szedni. Gazhordó ruhába szedte a nagymama és a hátán hozta haza.  Még  otthon  is  volt  vele  munka.  Mikor megszáradt cséphadaróval  kiverte  a  hőléből  a szemet. Megválogattuk  és  teknőben tovább  szárítottuk.  Így  kerülhetett  szellős  zacskókban  és  finom  téli eledelül  szolgált  a családnak.

A  következő  munka  már  a kapálás volt,  amit főleg  az asszonyok  végeztek.  Mi  is  jelen    voltunk  az öcsémmel  a föld végén.  Persze a gazhordó ruhán játszottunk. Mihelyt  kiértünk  a  mezőre már éhesek,  szomjasak  voltunk.  Erre  édesanyám  számított,  mindig  tele  bugyorral  mentünk  a  mezei étkezdénkbe. 

A legfontosabb és a legérdekesebb munka az aratás és a cséplés volt.

Minden,  ami  termett  a földeken  a család és állatai eledele volt, de az aratás mégis csak a  mindennapi  kenyerünk  alapanyagának, a  búzának, a  betakarítása  volt. Nagy  előkészülettel  járt. 

Édesapám  előző  este  ráült az üllőre, kikalapálta  a kaszát  és  a sarlót. A kaszakövet előkészítette a tokmánnyal  együtt,  hogy  abba  majd  víz kerüljön  az  élezéshez.  Édesanyám  a  devizsont  (demizson )mosta.  A   nagypapa  a  gereblyéket  ellenőrizte.  Korán  reggel  indultak  aratni.  Mi  a  nagymamával,  aki a kiadós  arató ebédeket  főzte,  csak  délután  mentünk  utánuk.  A  látvány,  az  lenyűgözött.  A  hatalmas  búza  tábla,  ahogy rásütött  a nap, gyönyörű  volt.  Hát, amikor megláttam édesapámat, ahogy a hosszú lábával előlépett, kezével  megemelte  a  kaszát  és szép  egyformán  vágta  a  kalászt.  Édesanyám  marokra  szedte  azt,  és  a nagypapa  által  készített  kötélbe  belefektette.  A  nagypapa  pedig  egy  kötőfával  kötötte  utánuk  a  kévéket.  Édesanyám  kérte  édesapámat, hogy  ne  vágjon akkora  rendet, mert nagyon nehéz neki  követnie. Akkor meg is fogadta azt,  de  aztán  újból  belelendült  és a maga módján jól meghajolt,  és  talán még nagyobb rendet is vágott, mint előtte.  A nagymamának  a  kéve  hordás  jutott.  Mikor nagyobb voltam én is ebben a munkában szoktam segíteni,  és  a  gereblyézésben.   Minden  kalászt  igyekeztünk fölgereblyézni, nem  maradhatott  a földön semmisem.

Este  a  kévéket  kepébe összerakták,   amik  keresztet   alkottak. 18  darab  kéve  volt egy  kereszt.  Minden este megszámolták és örültek napi teljesítményüknek. Így zajlott ez évről évre, napról napra. 

A  soron  levő  fontos  esemény  a  takarulás  volt.  Az  úgy  történt, hogy összefogtak a gazdák és sorba mindenki  földjéről behozták a gabonát.  Ki tehénszekérrel, ki lovas fogattal segített.  Volt akinek nagyon hosszú  takaruló  szekere volt . Rudalókötéllel és rudalófával kötötték le  a kévéket. Mindig  azt  csodáltam, hogy milyen  magasan ülnek a kévék  tetején.  Mikor befordultak az udvarunkba, megálltak  a  körte  fa alatt,  „ megdézsmálták a körtét „ és jó ízűen fogyasztották  azt. A  Firisz  Lajos  bácsi  nekünk, gyerekeknek is  dobott le  egyet, kettőt.  A  szekerekről  a kévéket  vellával  (villával) dobták és az asztag tetején lévő  bácsik  ügyesen elkapták és abból  házikó alakot raktak. A házikónak még volt teteje is, amit szalmával terítettek le, hogy ne ázzon meg a gabona. Addig a háznál ékeskedett ez  az  érdekes  építmény, míg a masináló ( cséplő) brigád a mi udvarunkba nem költözött.

 A Laki utcai cséplőgéphez  ( ami, azt hiszem a Németh Jóska  (Németh  gipész) bácsié volt) a brigádot édesapám szokta toborozni. Olyan nagy munkát nem jelentett a toborzás, mert évek során kialakult, kik szoktak együtt dolgozni, kire lehet számítani. A brigádban pontosan meg volt kinek mi a feladata. Kellett  a  szervezettség, mert házról  házra jártak, sokat költöztek. Olyankor az  eszközöket  pótkocsi szerűségben szállították, hogy  az új helyre érkezve,  minél  gyorsabban tudjanak dolgozni. A gazdák mennyiség után fizettek, a költözés szinte ingyen munkának számított.  A  cséplési  díjat nem egyforma  arányban osztották el,  hanem a  munka nehézségi  foka szerint.  Más  mennyiség  járt  a zsákolónak, a  szalmakazalon  lévőnek és más a lányoknak, akik a pelyvát és a töreket   polyában hordták a gép mellől.  Maga  a  cséplés  látványos  és csodaszép volt egy magamfajta kislánynak.  A nagypapa meséjéből  valóság lett.  Nézd  meg,  mondta  ő, hogy a kenyér születésének az útja most milyen szakaszába érkezik. Mert kislányom a kenyér születik, tudod mutattam azt a kis szemet, amit az ősszel elvetettem, a sást  is, amit behoztam megszenteltetni,  a kalászt is, amit learattunk. Ha sikeresen végzünk a masinálással már fedett helyen  lesz  a  termés  és vihetjük  majd  a laki malomba.

Megérkezett  a  hatalmas  gép  az elevátorral, amit traktor húzott.  Mindenki  szorgoskodott.  Hipp hopp  már stabilan állt és indult a munka. Föl az asztag tetejére, dobás  a  kévét  az etetőnek, amit  a kévevágó kibontott a kötélből, és  a  gép gyomrába került. Az  etető  szép  egyenletes  mozdulattal, széttárva  karjait  engedte a  kalászt az útjára.  Az  eleváter  (elevátor) a szalmát  hordta,  amiből  hatalmas kazal keletkezett   az udvarunk másik oldalán. Nagyon magasan voltak a bácsik. Külön attrakció  volt, amikor lecsúsztak  délben  a  kazal  tetejéről, hogy  az  ebédjüket elfogyasszák.  Kedvenc  nyári  foglalkozásom volt, hogy édesapámnak  uzsonnát  és  ebédet  vigyek az  éppen soron lévő  házhoz.  Édesanyám  egy  fosztás  cekkerbe pakolt. Tudta, hogy egy kicsit nagyobb adagot kell készítenie,  mert  akármennyit  ettem  otthon, édesapám maradéka, az mindig jobb ízű volt. Van egy fényképem is abból az időből. A képen édesapám a gép mellet a zsákoló, mérlegelő, feladatokat látja el. Fölkerült a gabona a padlásra. Ha sütött a nap  fölhúztuk  a sindőket  (cserepeket)   és megforgattuk a gabonát a padláson. Az asztag helye másnap üres volt. A nagypapa  nyugtázta :  most az állatok téli eledele  a széna  kerül a helyére.

"Nagy segítség" voltam még a forgatáskor,  győjtéskor,( gyűjtés) amikor petrencébe raktuk a szénát. Én voltam a gereblyéző.  Lótottam, futottam  a  kis gereblyémmel.  A  nagypapa  látva szertelenségemet odahívott és az ujjaival  jól összekócolta a hajamat.  Ezt csinálod a szénával.  A kezembe is maradt hajad   és  a  földre  is  hullott,  a szénával  is ugyan ez történik.  Vigyázz  minden  szálra, mert  ami megtermett  azt meg  kell becsülni. Télen az állatok meghálálják, ha  jól végzed  munkádat.  A következőkben  „öregesen” a nagypapát utánozva végeztem a feladatomat.

A  paraszt  családoknak  a  kenyér után a legfontosabb táplálékuk a krumpli volt. Most a krumpli szedés „protokolját” idézem  föl  emlékeimben.  Reggel  a  szekér  megtoldásához  szükséges  tartozékok : a suber, a vendígoldal, (vendégoldal)  a krumpli szedő  kosár, no meg mi, gyerekek  az étkekkel, ívó vízzel és egy sereg ruhával együtt  kerültünk a szekér aljába.  A  férfiak  feszegettek  a gombos  vellával,(villával)  az asszonyok szedték a krumplit és hordták a megtoldott szekérre. A  vendígoldal, amit a lőcsbe akasztottak  az is  arra volt  jó, hogy minél magasabbra lehessen megrakni a szekeret.  Haza a krumpli tetején érkeztünk. A kamrába került a termés.  Az  aprajából  főzött  a nagymama  a  tikoknak, (tyúkoknak) és a családnak is finom sült krumpli volt a vacsora.  

A kukoricaszedés.  Nem  kombájnnal  történt akkor még. Az egész család összefogására volt szükség ebben  a  munkában  is. Szintén  magasított  szekérrel  mentünk.  Beálltunk a sorokba és fosztásával együtt törtük a kukorica fejeket. Az oldalunkra kötött zsákba, vagy gaz hordóruhába raktuk, majd a szekérre került. Mikor megtelt a szekér a kukoricát kupacba szedtük. A  férfiak  levágták a  kukorica szárt  és úgy csináltak kupac  helyet. Este a megrakott szekérrel indultunk haza. A kukorica a színben kötött ki. Mikor már több szekérrel is haza került a termés kezdődhetett  a  kukorica  fosztás. Szomszédok, jó ismerősök érkeztek és késő estig, diskurálva, poharazgatva folyt a munka. Mi gyerekek a kupac tetején teljesítettünk szolgálatot. Onnan kellett a kukoricát a fosztók elé juttatni. Ez a  lábunkkal motollázva történt  a  kelletténél  több alkalommal. Minden kukorica fejet nem fosztottak meg a csuhéjától, mert édesapám   fölfonta  egy  erős  drót  huzalra, amit a meggyfára, és a barackfára akasztott.  Egész  télen  a  szép  sárga  kukorica  oszlop  díszítette az udvarunkat. A meg fosztott fejek a szín padlására kerültek. Egyik  reggel, alig hogy kiment a nagypapa  a reggeli etetéshez már jött is vissza.  Mondta: Leszakadt a nagy súly alatt a pajta padlása. Sírt, jajveszékelt a nagymama. A nagypapa csak annyit mondott. Adj hálát az Istennek, hogy ez  nem  tegnap  este  történt, amikor a családunk még ott tartózkodott. Aznap ácsmunkát végeztek a  férfiak és újból rendelkezésünkre állt a  termény  tároló, aminek az aljában volt a szecskavágó, a marharépa daráló, és oda készítette be a nagypapa  télen a szénakazalból  kivonyogózott  szénát is, hogy ne legyen havas az állatoknak.

 A  kukorica szárról  még nem  is írtam. A kukorica behordása után a kukoricaszár vágás következett. Rövid  nyelű  kapával  vágták, kévékbe kötötték, és  magasra rakva szekéren hazahozták. Az udvar végében volt a helye. A diófákat, szilvafákat sátorszerűen körberakták. Mindig hagyott a nagypapa egy kis rést, hogy oda bebújhassunk. Mókás ősz végi játék volt ez. Nálunk akkor  rőzse kerítés volt mindkét szomszéd felől. Még a mellé is kukoricaszár került  a hófúvás  ellen, és a hidasokat is körberakták, hogy télen melegebb legyen az állatoknak. Került még szár a  verem  tetejére, a  tikház mellé is. Télen az állatok elé tették, megsózták  marhasóval  és  ez  volt rágcsálni valójuk. A lerágott szár a kemence fűtését szolgálta. Nekünk  gyerekeknek a nagypapa meg gyártotta  belőle  a különböző hangzású hegedűket, amikkel cincogtunk a konyhában. A  kukorica  földről legutoljára a disznótök és az úri tök érkezett haza. Nagy kupacba rakták a szederfa alatt. Téli vitaminforrás volt embernek , állatnak.

 Cukorrépát  is termeltünk. Hidegek  voltak  már, amikor azt húzták ki a földből, csirázták le, és kupacokat raktak a földeken. Mikor már elkezdődött a vasút állomáson a répa átvevés, szekerekre rakták,  és  hordták  a  vagonokba, vagy a sínek mellett prizmába rakták. Szállították a petőházi  cukorgyárba.  A  megrakott, hosszú szerelvény visszafelé  meg  hozta  a  kristálycukrot , a melaszt, és a  répaszeletet. A répaszeletnek minden gazdasági udvarban volt annak idején egy gödör ásva.  Ebbe a gödörbe  vellázták (villázták)  bele a répaszeletet  és tiportuk  tömörítettük, úgy tartósítottuk. A melasz a tehenek takarmányára került.  Én  is meg  szoktam  nyalni, csak úgy kíváncsiságból. Édes ízű, méz- szerű  massza  volt.  Mindig  hagytunk  saját  részünkre  is  otthon  cukorrépát.  Télen  jóízűen  fogyasztottuk.

Már csak a szántás volt vissza. Édesapám egy rossz kimustrált cekkerbe beletette az ekevasat  és mondta: Kislányom menj ki a Kőris partra a kovács műhelybe, mondd meg a  Jóska bácsinak, legyen olyan szíves élezze meg  ezt az ekevasat, majd reggel útközben  bemegyek érte. Az ezután következő ház körüli munkában már csak  nézelődő  voltam. A férfiak fát  firiszültek (fűrészeltek).  A  firiszülő bakra tették a méteres  fákat és  kézi  firisszel (fűrésszel)  kuglikra vágták. A favágító  tuskon  pedig  fölaprították.  Az asszonyok hordták a fás színbe, és télen kosárszám a konyhánkba került.

Nem  tudom, hogy ezek a  sorok visszaadják-e azt  a  szervezettséget, összefogást, alapos  tervezést, kitartást  és a  jókedvet , amivel  ezek a paraszt emberek  ( nem csak  az  én  családomban ) rendelkeztek.  Mindent  fölhasználtak, amit  megtermeltek, óvták a termést, a földet és hálásak voltak  azért, amit nekik termett. Volt haszna a falevélnek, amit szigetelésnek használtak a vermeléskor, a  kukorica  torzsának, ami gyerekeknek építő játék, a  sporheltben  gyújtós volt. A tejesfazekak, kannák  kiöblítésekor keletkezett tejes  vízzel  a  cicák tálkája telt meg finom itókával. A fahamu  mosásra, mosogatásra, és télen az út csúszásmentesítésére  volt jó, a favágáskor keletkezett  kéreg darabok  és  a  firiszpor  a hús füstölését szolgálták.

  A  célom az volt, hogy  emléket  állítsak szorgalmas, példa mutató  munkájuknak,   és  hogy azt  az útókor is megismerje.  Igaz, hogy egy  „minden lében kanál „ kislány  ellesett pillanatain  keresztül  nem mindig pontosak az itt leírtak, de talán érdemes  arra,  hogy  visszapillantsunk.

 

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén levő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk ) az internet képtárából valók.

 

Répcelak, 2013 január. 20.