2013.01.28 13:20

 

 

 

    „ Itt  hagytak,  elmentek

     Nem  is  jőnek  vissza!”(Petőfi)

 

De a szívemben mindig velem vannak.   Kik ők?  Az édesanyám és az édesapám.

 

 

 

 

 

Sokáig készültem e pár sor megírására. Mindig csak halogattam, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lesz szavakba önteni érzéseimet, hisz édesapám 15 éve, édesanyám pedig idén februárban itt hagyott. Azt gondoltam, le kell írnom, hogyan éltek, milyen jó volt velük, és talán így a keserűségem is enyhül egy kicsit.

A családi beszélgetésekből tudom, hogy a  nagypapa  testvére  Répceszemerében lakott. Történt egyszer, hogy meghívta búcsúra a család legény fiát, és közölte,  ki  is nézte, hogy kivel kell majd táncolnia a bálon. Egy szép szőke, a jobb szomszédjában élő, csinos lány volt a kiszemeltje. Édesapám eleget tett a meghívásnak, de a bálban egy szép barna szemű, barna hajú lányon akadt meg a szeme. Mikor az első táncot ropták a „Paprika, só, szó, ami szó, te vagy csak hozzám való „nótát játszották a cigányok. Ez a találkozás egy életre szóló kötelékké alakult. Később a nagynéni úgy gondolta talán nem jól mondta, vagy talán édesapám értette őt félre, mert ez a barna lány a bal szomszédjában lakott. Kapcsolatuk átélte a hosszú katona időt és a második világháborút.

A  fotókon  édesanyám  20 éves, az édesapám  pedig katona. A kép hátlapjára írta, Veiczer Olga Kisasszonynak  Szív  küldi  Szívnek  Szívből  Pista. Szép lány volt az édesanyám. A képeken magyar ruhában,  és  a  nicki  lányok  társaságában látható. (Szabó Ilonka,  Horváth  Ilonka, Szabó Mariska, Veiczer Olga)

Az  édesapám  pedig  regutaként (regruta) állt a fényképező gép elé.  A  Szabó  Ilonka néném kötötte fel a kalapjára a regruta  szalagot. 

(Regruta; besorozott legény;   alap  képzésben  levő a  katonai vizitáción már átesett és bevált legény, de még szolgálatra nem vonult be. A regruta szalaggal különbözteti meg magát a többi legénytől. Bevonulás előtt, a legszebb ruhájában, feltűzött szalaggal utoljára táncol és a lány rokonainak vagy a kedvesének adja a szalagot)

Édesapám mesélte, hogy a  Gallen Tóni, a Szekeres  Pali  bácsival és az Illés Pali,és a Szabó Feri bátyjával volt regruta. Leszálltak a vonatról énekelték a „ Beírták a nevemet  a nagykönyvbe” című nótát, végig mentek a falun és hol is kötöttek  volna  ki, mint a kocsmában. Összeverődött a falu legény  serege. Az  idősebbek  katona  élményeket  meséltek  és  bátorították  az  újoncokat, a  fiatalabbak meg tapasztalatot gyűjtöttek, mert  hisz a következő években ők következtek.

A  katona élete nagyon hosszúra sikeredett, mert mire a 36 hónap tényleges katonaság le tellett volna arra a háborúba vezényelték az ezredét.

Írták a leveleket  a  szerelmesek, aztán, vagy  megkapták  azokat, vagy  nem.  Édesapám  még fényképet is  küldött  Oroszországból. ” Szeretettel  Olgának  Oroszországból  Nyetropetroszk  1943  máj. 14” felirattal.

Mielőtt ki vitték őket a frontra üzenetet küldött haza, hogy Sopronban állomásoznak és fogadhatnak látogatót.  Ki is ment volna el, mint  édesanyám  és  a  Mariska néném  (édesapám húga).  Felpakolták a  sok  hazai  finomságot  és  a  vagonok  tetején elutaztak  Sopronba. Sajnos  a  találkozó  időpont  változás  miatt nem  jött létre, de  a csomagot legalább ott hagyhatták.  Így ment el ölelés nélkül édesapám a háborúba.

1945-ben  leszerelt  és  1946 november 23-án feleségül vette édesanyámat a szemerei barna lányt. Nicken a Vasút utcában laktak a nagy szüleimmel. Nagy lakodalom nem volt, csak egy szerény esküvő. Fénykép sem készült.  A násznép, viszont  arra  kíváncsi volt, hogy  jó  dolgos lesz-e az új asszony. Az volt a szokás,hogy a küszöbre dobják a söprűt, ha az új asszony  átlépi, akkor lusta, ha  fölemeli dolgos  menyecskének mutatkozik. Édesanyám kiállta a próbát, szorgalmas, jó dolgos asszony lett belőle.

1947 december 08-án megszületett első gyermekük,  azaz, én, aki a keresztségben a Rozália nevet kaptam.  1952- ben  az öcsémmel,  a  Pistivel bővült a család.

Szüleim nagyon sokat dolgoztak.  Mi  gyerekek  a  nagyszülőkkel  voltunk  otthon.

Ez  nem  azt  jelentette, hogy nem törődtek velünk, mert igenis  megtették  azt, ami az anyára és az apára tartozott. Édesanyám mindig tiszta vasalt ruhába öltöztetett bennünket.  A hajamat minden reggel  befonta  mielőtt a mezőre ment.  A  fodrászkodás  közben a ”Szívem első  gondolatja „  reggeli imát tanította meg velem.  A tanító  néni  és  plébános úr köszöntésére ő tanította meg  a verseket, és figyelemmel  kísérte a  tanulmányaimat is.  Emlékszem téli estéken  milyen nagy gonddal készítette a megmelegített fedőt, vagy cserepet  lábmelegítőként az ágyamba. Szárítgatta az átázott mackó nadrágokat és a cipőket a tűzhely mellett, hogy reggel szárazan húzhassam a lábamra. Ő varrta a ruháinkat, az ágy huzatot, a konyha kötényeket és egyéb használati tárgyat is.

Általában a nagymama főzött, de ünnepekkor az édesanyám. Finom sütiket készített. Ünnep előtt nem küldték el a tejet a csarnokba,  hanem  édesanyám  vajat  köpült belőle, hogy a sütemény finom legyen. A tej színét leszedte, az állt egy pár napot, és egy kannába öntve jól felrázva elkészült a vaj. Ha  nagyon  melegek  voltak  a vajat és egyéb más élelmiszert  a kútban  hűtöttük. Tejes kannába tettük  a  hűteni  valót, a kanna fülére zsineget  kötöttünk   és  ezzel  húztuk föl, vagy engedtük le azt.

A szappant is édesanyám csinálta.  Disznó  vágáskor  keletkezett, étkezésre  már nem igen használható zsiradékból  készítette.  Ezzel  a  szappannal  mosta  tisztára nagy mosóteknőben  a család ruháit.  A  teknő végében  moshattam  én  is.  Dörszöltem  kezemmel  a  ruhákat.  Azt  hiszem  inkább  akadék  voltam, mint segítség, de mindig meg voltam dicsérve.

Édesanyám nagyon nehéz munkát  végzett.  Édesapám  volt  a  Földműves  Szövetkezet  darálósa.  Nicken a kocsma udvarban volt a daráló. Amikor nagy dologidő volt a földeken,  és  ez  inkább  férfi munka  volt, édesanyám darált  a falu gazdáinak. Szegény húzkodta a nehéz gabonás zsákokat, és a garatra öntögette vödörrel a meg darálandó gabonát. Mikor felső tagozatos iskolás voltam tanítás után mentem segíteni.  Édesapám  készített  egy  dobogót ,” amivel meg lettem  toldva” és fölértem a  garatot.  Csak  fél  kannával  önthettem,  így  boldogultunk ketten édesanyámmal.  Ha  megszomjaztam,  ami sokszor előfordult, kaphattam a Dénes  Laci bácsi kocsmárostól  egy kis málnát, amit este édesapám  utólag kifizetett.  Ha  a mezőn  főleg  női  munka  volt, akkor édesapám volt a darálóban. Akkor csak a málna járandóságomért tévedtem a daráló felé. Neki nem kellett segíteni.  Nála  gyorsan ment  ez  a  nehéz  munka.  Sajnos  még  olyan is  előfordult,  hogy  éjszaka  őröltek. Fel váltva aludtak  a  gabona  tetején.  Reggel  édesapám  kiosztotta  az őrleményt, édesanyám  útnak  indított az iskolába, és mentek a  határba tovább dolgozni.  Sokszor  lejátszódik  előttem  ez  az életkép, és elgondolkozom.  Hogyan  bírták  ezt  a sok munkát,  és  milyen  verejtékes munkával   biztosították  a család számára a minden napi  kenyeret.  Köszönet  nekik  a  munkáért, a  szeretetért, a  törődésért  és  az életért!

Szüleim nagyon szerették az állatokat. Mindig volt házi kedvenc kutyusunk, cicánk. Ha munkából jöttek haza  ezek az állatok várták őket  az utca ajtóban,  mert mindig kaptak egy kis simogatást.  A  következő  feladat  volt  édesapámnak  az  istállóban megnézni  a teheneket.  Utána kérte, hogy kislányom hozzál  nekem  egy  pohár friss vizet.  Szaladtam a kútra, merítettem  a  vödröt  és  néztem édesapám milyen jó ízűen  oltja szomját.

Ha valaki azt gondolná ennyi munka után aztán jött a pihenés. De hát nem az következett. Édesanyám fejt, szűrte a tejet, kannába mérte, és útnak indított, hogy vigyem a csarnokba. Ha több tej  volt, akkor két kannába öntötte, hogy könnyebben boldoguljak. A csarnokban mérő edényben kellett önteni a kannák tartalmát, egy kis könyvbe a Jónás Gizi néni beírta a mennyiséget. Hónap végén fizették a kocsmában a tejpénzt.  Családunk  a  darálással  keresett  készpénz  mellett, a  tej és a tojás eladásából  kapott pénzzel gazdálkodott. A tojást a nagymama rakta kosárba és mentem vele a  falu  végre, a  Pálla  Gizi nénihez,  ő volt a szövetkezet átvevője.

A csarnokból mindig siettem haza, mert az esti beszélgetésen részt akartam venni. Az úgy zajlott,  hogy a  család minden tagja letelepedett a  konyha  ajtó  elé, a verondára.  Ott méltatták az eltelt napot, tervezték a holnapot, megvitatták az időjárást és még  sok érdekes dolgot.

Egyik este arról volt szó, hogy  édesapám  másnap reggel útra kel. Lovat vásárol, hogy könnyebb legyen a földeken a munka. Édesanyám aggodalmaskodott, félt a lótól. Ő megszokta a jámbor teheneket, és  nem  szívesen  fogadta ezt az ötletet. Édesapám sugárzott a boldogságtól, hisz a gazdálkodás kicsit magasabb fokára juthatott. Ez az 1950-es évek elején volt. Eljött a reggel. Édesapám  lóvásárra, édesanyám kapálni ment.  Szegény  anyám  nem haladt a kapálással, mert  folyamatosan azt  az utat nézte, ahonnan édesapám  érkezését várta. Egyszer csak megpillantott egy gyalogost egy hatalmas állattal. Nem fejezte be a munkáját, fogta  a  kapát, vállára tette és indult haza.  Mindnyájan  örvendezve  vártuk a  mi  első  és  egyben utolsó  lovacskánkat. Édesapám büszkén vezette  a  kedvencét.  Félve, ugyan de mindenki megcsodálta.  Jöttek  a  szomszédok  is, örültek velünk együtt, hisz tudták, hogy édesapám legnagyobb vágya  most teljesült. Eljött az este. Az istállóban mindent elkészítettek már a Manci (ez volt a lovunk neve) fogadására. Édesapám meg fogta  az  állatot, becézgette és  vezette az istállóba.  Azaz   vezette  volna. Szegény állat, ahogy bebújt a mi kicsi istállónk még kisebb ajtaján észrevette, hogy nem a meg szokott helyén van ,fölkapta fejét. Nem tudták tovább vezetni az istállóba. Pedig  bekötött  szemmel,  kockacukorral csalogatva is próbálták. Így történt, hogy sokáig azt emlegette édesanyám apátok akkora lovat vett, hogy  nem  fért  be az istállóba. Másnap az istálló ajtót  megmagasították, és  már nem kellet  szegény állatnak a következő éjszakát  a  szederfához  kötve töltenie.  Édesapám  éjjelente fölkelt,  hogy  megnézze, hogy érzi  magát  az új  segítője.  Másnap  szekérbe  fogta, és ment  büszkén  lovas fogatával dolgozni.

A  sok  munka  mellett  még  édesapám tanult is. Ő  még  akkor  járt  iskolába, amikor  hat  elemit végeztek a gyerekek. Tovább tanulni csak keveseknek adatott meg, hisz kellett a dolgos kéz a földeken. Édesapám  egyetlen  fiúgyermek  és  a  legidősebb  gyerek  volt.  Ő   maradt  a szülői házban és  tette  a  mindennapi  feladatokat a nagypapa mellett.  Amikor én  már felső  tagozatos  voltam,  Répcelakra  jártam, egyik este előállt a tervével. Tanulni szeretnék. El akarom végezni a hetedik és a nyolcadik osztályt. Ő is tanuló lett a répcelaki iskolában, ugyanazok a tanárok tanították, akik a gyerekét. Sikeresen tette le a vizsgákat. Annyira megízlelte a tudományt, hogy a következő években Kenyeribe járt a mezőgazdasági technikumba.  Így  történt, hogy  édesapámmal  egy évben érettségiztem. Sokat  segítettem  neki.  Nagyon nehéz volt neki  a nyelvtan lecke.  Falusi gyerekként élt  és mindig úgy akarta  a  szavakat  leírni, ahogy kiejtette azokat.  No, és  a matematika. Sokat szenvedtünk vele.  Édesanyám pedig még több munkát vállalt.  Büszke volt párjára.

Több  alkalommal  volt  Nicken  telek  vásárlási lehetőség.  Mind  annyiszor  édesanyám  terve került előtérbe.   Kicsi  házban  heten  éltünk.  Szeretett  volna  önálló otthont,  és  kicsit  jobb körülményeket  a  gyerekeinek. A telek vásárlásig mindig eljutottunk.  Volt  telkünk  a  Deckiben,  a mai  Rába utcában, meg akartuk vásárolni a Laki utca egyik házát. Mire melegére került volna sor édesapám mindig visszatáncolt. Nem tudott elköltözni a szülői háztól.  Így  történt, hogy  gyermekkoromat a  fehérre meszelt, mindig rendbetartott kis házban, a nagyszüleimmel, szüleimmel, testvéremmel és egyik unokatestvéremmel együtt éltem le sok -sok  szeretetben. 

Ez  az együttélés adta nekem az útravalót további  életemhez.  A  család  összetartását, az alkalmazkodást, a szorgalmat, egymás megbecsülését,  a  szülői  és  gyermekei  szeretet  - amit ők példaként megmutattak nekem – próbálom leutánozni  és örökségül  hagyni  kis családomnak, gyermekeimnek, unokáimnak.

 

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk )az internet képtárából valók.

 

Répcelak,  2012  december  10.