De szívemben mindig velem vannak
2013.01.28 13:20
„ Itt hagytak, elmentek
Nem is jőnek vissza!”(Petőfi)
De a szívemben mindig velem vannak. Kik ők? Az édesanyám és az édesapám.
Sokáig készültem e pár sor megírására. Mindig csak halogattam, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lesz szavakba önteni érzéseimet, hisz édesapám 15 éve, édesanyám pedig idén februárban itt hagyott. Azt gondoltam, le kell írnom, hogyan éltek, milyen jó volt velük, és talán így a keserűségem is enyhül egy kicsit.
A családi beszélgetésekből tudom, hogy a nagypapa testvére Répceszemerében lakott. Történt egyszer, hogy meghívta búcsúra a család legény fiát, és közölte, ki is nézte, hogy kivel kell majd táncolnia a bálon. Egy szép szőke, a jobb szomszédjában élő, csinos lány volt a kiszemeltje. Édesapám eleget tett a meghívásnak, de a bálban egy szép barna szemű, barna hajú lányon akadt meg a szeme. Mikor az első táncot ropták a „Paprika, só, szó, ami szó, te vagy csak hozzám való „nótát játszották a cigányok. Ez a találkozás egy életre szóló kötelékké alakult. Később a nagynéni úgy gondolta talán nem jól mondta, vagy talán édesapám értette őt félre, mert ez a barna lány a bal szomszédjában lakott. Kapcsolatuk átélte a hosszú katona időt és a második világháborút.
A fotókon édesanyám 20 éves, az édesapám pedig katona. A kép hátlapjára írta, Veiczer Olga Kisasszonynak Szív küldi Szívnek Szívből Pista. Szép lány volt az édesanyám. A képeken magyar ruhában, és a nicki lányok társaságában látható. (Szabó Ilonka, Horváth Ilonka, Szabó Mariska, Veiczer Olga)
Az édesapám pedig regutaként (regruta) állt a fényképező gép elé. A Szabó Ilonka néném kötötte fel a kalapjára a regruta szalagot.
(Regruta; besorozott legény; alap képzésben levő a katonai vizitáción már átesett és bevált legény, de még szolgálatra nem vonult be. A regruta szalaggal különbözteti meg magát a többi legénytől. Bevonulás előtt, a legszebb ruhájában, feltűzött szalaggal utoljára táncol és a lány rokonainak vagy a kedvesének adja a szalagot)
Édesapám mesélte, hogy a Gallen Tóni, a Szekeres Pali bácsival és az Illés Pali,és a Szabó Feri bátyjával volt regruta. Leszálltak a vonatról énekelték a „ Beírták a nevemet a nagykönyvbe” című nótát, végig mentek a falun és hol is kötöttek volna ki, mint a kocsmában. Összeverődött a falu legény serege. Az idősebbek katona élményeket meséltek és bátorították az újoncokat, a fiatalabbak meg tapasztalatot gyűjtöttek, mert hisz a következő években ők következtek.
A katona élete nagyon hosszúra sikeredett, mert mire a 36 hónap tényleges katonaság le tellett volna arra a háborúba vezényelték az ezredét.
Írták a leveleket a szerelmesek, aztán, vagy megkapták azokat, vagy nem. Édesapám még fényképet is küldött Oroszországból. ” Szeretettel Olgának Oroszországból Nyetropetroszk 1943 máj. 14” felirattal.
Mielőtt ki vitték őket a frontra üzenetet küldött haza, hogy Sopronban állomásoznak és fogadhatnak látogatót. Ki is ment volna el, mint édesanyám és a Mariska néném (édesapám húga). Felpakolták a sok hazai finomságot és a vagonok tetején elutaztak Sopronba. Sajnos a találkozó időpont változás miatt nem jött létre, de a csomagot legalább ott hagyhatták. Így ment el ölelés nélkül édesapám a háborúba.
1945-ben leszerelt és 1946 november 23-án feleségül vette édesanyámat a szemerei barna lányt. Nicken a Vasút utcában laktak a nagy szüleimmel. Nagy lakodalom nem volt, csak egy szerény esküvő. Fénykép sem készült. A násznép, viszont arra kíváncsi volt, hogy jó dolgos lesz-e az új asszony. Az volt a szokás,hogy a küszöbre dobják a söprűt, ha az új asszony átlépi, akkor lusta, ha fölemeli dolgos menyecskének mutatkozik. Édesanyám kiállta a próbát, szorgalmas, jó dolgos asszony lett belőle.
1947 december 08-án megszületett első gyermekük, azaz, én, aki a keresztségben a Rozália nevet kaptam. 1952- ben az öcsémmel, a Pistivel bővült a család.
Szüleim nagyon sokat dolgoztak. Mi gyerekek a nagyszülőkkel voltunk otthon.
Ez nem azt jelentette, hogy nem törődtek velünk, mert igenis megtették azt, ami az anyára és az apára tartozott. Édesanyám mindig tiszta vasalt ruhába öltöztetett bennünket. A hajamat minden reggel befonta mielőtt a mezőre ment. A fodrászkodás közben a ”Szívem első gondolatja „ reggeli imát tanította meg velem. A tanító néni és plébános úr köszöntésére ő tanította meg a verseket, és figyelemmel kísérte a tanulmányaimat is. Emlékszem téli estéken milyen nagy gonddal készítette a megmelegített fedőt, vagy cserepet lábmelegítőként az ágyamba. Szárítgatta az átázott mackó nadrágokat és a cipőket a tűzhely mellett, hogy reggel szárazan húzhassam a lábamra. Ő varrta a ruháinkat, az ágy huzatot, a konyha kötényeket és egyéb használati tárgyat is.
Általában a nagymama főzött, de ünnepekkor az édesanyám. Finom sütiket készített. Ünnep előtt nem küldték el a tejet a csarnokba, hanem édesanyám vajat köpült belőle, hogy a sütemény finom legyen. A tej színét leszedte, az állt egy pár napot, és egy kannába öntve jól felrázva elkészült a vaj. Ha nagyon melegek voltak a vajat és egyéb más élelmiszert a kútban hűtöttük. Tejes kannába tettük a hűteni valót, a kanna fülére zsineget kötöttünk és ezzel húztuk föl, vagy engedtük le azt.
A szappant is édesanyám csinálta. Disznó vágáskor keletkezett, étkezésre már nem igen használható zsiradékból készítette. Ezzel a szappannal mosta tisztára nagy mosóteknőben a család ruháit. A teknő végében moshattam én is. Dörszöltem kezemmel a ruhákat. Azt hiszem inkább akadék voltam, mint segítség, de mindig meg voltam dicsérve.
Édesanyám nagyon nehéz munkát végzett. Édesapám volt a Földműves Szövetkezet darálósa. Nicken a kocsma udvarban volt a daráló. Amikor nagy dologidő volt a földeken, és ez inkább férfi munka volt, édesanyám darált a falu gazdáinak. Szegény húzkodta a nehéz gabonás zsákokat, és a garatra öntögette vödörrel a meg darálandó gabonát. Mikor felső tagozatos iskolás voltam tanítás után mentem segíteni. Édesapám készített egy dobogót ,” amivel meg lettem toldva” és fölértem a garatot. Csak fél kannával önthettem, így boldogultunk ketten édesanyámmal. Ha megszomjaztam, ami sokszor előfordult, kaphattam a Dénes Laci bácsi kocsmárostól egy kis málnát, amit este édesapám utólag kifizetett. Ha a mezőn főleg női munka volt, akkor édesapám volt a darálóban. Akkor csak a málna járandóságomért tévedtem a daráló felé. Neki nem kellett segíteni. Nála gyorsan ment ez a nehéz munka. Sajnos még olyan is előfordult, hogy éjszaka őröltek. Fel váltva aludtak a gabona tetején. Reggel édesapám kiosztotta az őrleményt, édesanyám útnak indított az iskolába, és mentek a határba tovább dolgozni. Sokszor lejátszódik előttem ez az életkép, és elgondolkozom. Hogyan bírták ezt a sok munkát, és milyen verejtékes munkával biztosították a család számára a minden napi kenyeret. Köszönet nekik a munkáért, a szeretetért, a törődésért és az életért!
Szüleim nagyon szerették az állatokat. Mindig volt házi kedvenc kutyusunk, cicánk. Ha munkából jöttek haza ezek az állatok várták őket az utca ajtóban, mert mindig kaptak egy kis simogatást. A következő feladat volt édesapámnak az istállóban megnézni a teheneket. Utána kérte, hogy kislányom hozzál nekem egy pohár friss vizet. Szaladtam a kútra, merítettem a vödröt és néztem édesapám milyen jó ízűen oltja szomját.
Ha valaki azt gondolná ennyi munka után aztán jött a pihenés. De hát nem az következett. Édesanyám fejt, szűrte a tejet, kannába mérte, és útnak indított, hogy vigyem a csarnokba. Ha több tej volt, akkor két kannába öntötte, hogy könnyebben boldoguljak. A csarnokban mérő edényben kellett önteni a kannák tartalmát, egy kis könyvbe a Jónás Gizi néni beírta a mennyiséget. Hónap végén fizették a kocsmában a tejpénzt. Családunk a darálással keresett készpénz mellett, a tej és a tojás eladásából kapott pénzzel gazdálkodott. A tojást a nagymama rakta kosárba és mentem vele a falu végre, a Pálla Gizi nénihez, ő volt a szövetkezet átvevője.
A csarnokból mindig siettem haza, mert az esti beszélgetésen részt akartam venni. Az úgy zajlott, hogy a család minden tagja letelepedett a konyha ajtó elé, a verondára. Ott méltatták az eltelt napot, tervezték a holnapot, megvitatták az időjárást és még sok érdekes dolgot.
Egyik este arról volt szó, hogy édesapám másnap reggel útra kel. Lovat vásárol, hogy könnyebb legyen a földeken a munka. Édesanyám aggodalmaskodott, félt a lótól. Ő megszokta a jámbor teheneket, és nem szívesen fogadta ezt az ötletet. Édesapám sugárzott a boldogságtól, hisz a gazdálkodás kicsit magasabb fokára juthatott. Ez az 1950-es évek elején volt. Eljött a reggel. Édesapám lóvásárra, édesanyám kapálni ment. Szegény anyám nem haladt a kapálással, mert folyamatosan azt az utat nézte, ahonnan édesapám érkezését várta. Egyszer csak megpillantott egy gyalogost egy hatalmas állattal. Nem fejezte be a munkáját, fogta a kapát, vállára tette és indult haza. Mindnyájan örvendezve vártuk a mi első és egyben utolsó lovacskánkat. Édesapám büszkén vezette a kedvencét. Félve, ugyan de mindenki megcsodálta. Jöttek a szomszédok is, örültek velünk együtt, hisz tudták, hogy édesapám legnagyobb vágya most teljesült. Eljött az este. Az istállóban mindent elkészítettek már a Manci (ez volt a lovunk neve) fogadására. Édesapám meg fogta az állatot, becézgette és vezette az istállóba. Azaz vezette volna. Szegény állat, ahogy bebújt a mi kicsi istállónk még kisebb ajtaján észrevette, hogy nem a meg szokott helyén van ,fölkapta fejét. Nem tudták tovább vezetni az istállóba. Pedig bekötött szemmel, kockacukorral csalogatva is próbálták. Így történt, hogy sokáig azt emlegette édesanyám apátok akkora lovat vett, hogy nem fért be az istállóba. Másnap az istálló ajtót megmagasították, és már nem kellet szegény állatnak a következő éjszakát a szederfához kötve töltenie. Édesapám éjjelente fölkelt, hogy megnézze, hogy érzi magát az új segítője. Másnap szekérbe fogta, és ment büszkén lovas fogatával dolgozni.
A sok munka mellett még édesapám tanult is. Ő még akkor járt iskolába, amikor hat elemit végeztek a gyerekek. Tovább tanulni csak keveseknek adatott meg, hisz kellett a dolgos kéz a földeken. Édesapám egyetlen fiúgyermek és a legidősebb gyerek volt. Ő maradt a szülői házban és tette a mindennapi feladatokat a nagypapa mellett. Amikor én már felső tagozatos voltam, Répcelakra jártam, egyik este előállt a tervével. Tanulni szeretnék. El akarom végezni a hetedik és a nyolcadik osztályt. Ő is tanuló lett a répcelaki iskolában, ugyanazok a tanárok tanították, akik a gyerekét. Sikeresen tette le a vizsgákat. Annyira megízlelte a tudományt, hogy a következő években Kenyeribe járt a mezőgazdasági technikumba. Így történt, hogy édesapámmal egy évben érettségiztem. Sokat segítettem neki. Nagyon nehéz volt neki a nyelvtan lecke. Falusi gyerekként élt és mindig úgy akarta a szavakat leírni, ahogy kiejtette azokat. No, és a matematika. Sokat szenvedtünk vele. Édesanyám pedig még több munkát vállalt. Büszke volt párjára.
Több alkalommal volt Nicken telek vásárlási lehetőség. Mind annyiszor édesanyám terve került előtérbe. Kicsi házban heten éltünk. Szeretett volna önálló otthont, és kicsit jobb körülményeket a gyerekeinek. A telek vásárlásig mindig eljutottunk. Volt telkünk a Deckiben, a mai Rába utcában, meg akartuk vásárolni a Laki utca egyik házát. Mire melegére került volna sor édesapám mindig visszatáncolt. Nem tudott elköltözni a szülői háztól. Így történt, hogy gyermekkoromat a fehérre meszelt, mindig rendbetartott kis házban, a nagyszüleimmel, szüleimmel, testvéremmel és egyik unokatestvéremmel együtt éltem le sok -sok szeretetben.
Ez az együttélés adta nekem az útravalót további életemhez. A család összetartását, az alkalmazkodást, a szorgalmat, egymás megbecsülését, a szülői és gyermekei szeretet - amit ők példaként megmutattak nekem – próbálom leutánozni és örökségül hagyni kis családomnak, gyermekeimnek, unokáimnak.