Álmomban kislány voltam és otthon jártam!
2012.12.13 15:30
„ Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, …”(Radnóti)
Álmomban, kislány voltam, és otthon jártam.
Vége van a tanításnak. Édesanyám által varrt, farkas foggal díszített ruhámban, fehér kötényemben, két szalaggal összekötött hajjal, copfos kislányként megyek haza az iskolából. Hova haza? A Nick Vasút utca 128 sz. házunkba.
(Ez a ház egy szoba, konyhás tömésház, kamrával, istállóval. A szoba 24 négyzetméteres, kettő 90x130. -as ablakkal, gerendás, döngölt földes a” burkolata „. A konyha kemencés, tégla burkolatú 13,30 négyzetméter egy 30x130.- as ablakkal és egy udvarra nyíló 90x190-es dupla ajtóval. A belső ajtó felső része üveges, a külső ajtó zárt. A konyha előtt 1 méter széles, fedett kis tornác.)
A becsatolt képen a régi ház konyha ajtójában a nagyszüleim az éppen elfogyasztott ebéd után.
Szokás szerint csak a nagypapa és a nagymama van otthon. Szüleim már visszamentek dolgozni a földekre. Már az utca ajtóból köszöntöm őket, nagy hanggal; Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Nindörökké. Ámen. Ők így mondták n betűvel. Nagymama megy ebédet melegíteni, a nagypapa pedig elimádkozza velem az Úrangyalát, mert déli harangszókor nem voltam otthon a közös imádságon. Majd az asztali áldás következik. Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk. Aki ételt, italt adott annak neve legyen áldott. Rohanok a konyhába, beülök a kispadba és megebédelek, (A kispad egy kicsi asztallal egybe épített két padocska, kimondottan a gyerekek számára. A nagypapa még a négy gyerekének csináltatta az 1920-as években, de még az unokáinak is kedvenc helye lehetett. )Még egy kis repetát is kapok a nagypapától. Kenyérhéjat az asztal fijából (asztal fiókból). Nem tudta megrágni a kenyér héját, de ki sem dobta, inkább ajándékként adta nekem. Milyen finom akkor is, ha a tegnap sült, vagy ha már egyhetes kenyérből maradt is.
Felébredtem, de nem tudok az álom hatásától szabadulni. Számban érzem a kenyér ízét és képzeletben látom, ahogy a nagymama később az édesanyám süti a kenyeret.
Már előző nap hozzá készültek. A konyhába bekészítették a teknyőt, (teknőt) valahány zsompor lisztet, nullás és darás lisztet, hogy átmelegedjen. Másnap hajnalban keltek, ledagasztották a kenyeret, reggel még egyszer átdolgozták, adagolták a zsomporokba, (zsombor) szakajtó ruhával letakarták, majd kelesztették. Hét nagy kenyeret sütöttek nálunk, hisz heten voltunk a családban. Befűtötték a kemencét, közbe, közbe piszkafával eligazgatták a gazt, a kukorica szárt vagy ép azt, amivel fűtöttek. Mikor elég heves volt már, kuruglával a kemence lyukba húzták a szikrát, vízbe mártott pemettel ( kukorica fosztásból készített kis seprű szerűség hosszú nyéllel) megtisztították a kemence tűzterét és megsütötték előbb a langalót, majd a vakarcsot és a kenyeret. Mikor a nagymama már minden kenyeret betett a kemencébe, keresztet vetett a kemence ajtóra és becsukta azt. ( A langaló a sütő lapáton elnyújtott, a lapát nagyságával azonos kenyértésztából készült finomság. Megkentük zsirral, fokhagymával, úgy fogyasztottuk. No és a vakarcs? A teknő aljából kikapart kenyértészta kenyérformára szakajtott kis cipó. Ez a cipó mérete miatt hamarabb megsült és nagyon sok ropogós gyürkéje (kenyérvég) volt..) A kemence mellett melegedve vártuk az unokanővéremmel / A Hunfalvi Erzsikével / és a kis öcsémmel, a Pistivel együtt, hogy kaphassunk belőle.
Mire megsültek a kenyerek arra megérkeztek a szomszédok, jó ismerősök. Talicskán hozták a télre elrakott lekvárokat, paradicsom levet, az aszalni való gyümölcsöket, hogy a kemence melegét kihasználva tartósítsák azokat. Az eltevések idején mindig tudták a háziasszonyok, hogy melyik családnak fogy el a kenyere, hol lehet kenyérsütésre számítani.
Előfordult, hogy elfogyott a kenyér és valami miatt nem tudtak kenyeret sütni, akkor a nagymama kenyérhelletest, ( helyettes) vízes kőttet ( kelt tészta) sütött a sparhelt (tűzhely) sütőjében.
Milyen finomakat készített ő nekünk. Meg volt a szokás, hogy melyik nap mit „kell” főzni. A hétfő, szerda, péntek általában tészta nap volt, a kedd, csütörtök főzelék nap. Szombaton a nagymama mindig bablevest főzött és búzagáncát, vagy savanyúsággal ,vagy éppen akkor érő gyümölcsből készített friss kompóttal. Ha kifőtt tészta készült, mi gyerekek mindig kaptunk egy kis előzetes kostolót. A kisodrott tésztát a nagymama megsütötte a sporhelt platnián laskának. Vasárnap egy csirkéből készült pörköltből lakmározott a család. A csibe combja a két férfié, a melle a gyerekeké, a háta az asszonyoké volt, az aprólékból meg finom becsinált leves készült. A sütemény általában kalács, bukta, kukorica prósza, rétes volt, és a habos sütemény (kelt tészta cukros tojáshab a tetején) Nem volt abrosszal leterített asztal, dupla tányér, kés, villa, és papírszalvéta. Egy mély tányérból, kanállal fogyasztottuk az ételeket. Ha szükséges volt valamelyik felnőtt fölaprította a húsokat, vagy kézbe fogva lerágtuk a csontról.
Főzéskor én nem kíváncsiskodtam a konyhában. Jobban érdekelt a nagypapa által végzett munka. Talán azért is, mert ő bármilyen munkához kezdett, előtte kielégítette a kiváncsíságomat. Megmutatta mit fog csinálni és hogyan, és ha mód volt rá kicsiben elkészítette nekem azt.
Mint említettem a vasút mellett laktunk. A vasúti sínek és a házunk között „kubigödör”volt. Ebben a gödörben fűzfa ágakat szedett, kis csomókba fogta és ebből készített söprűt, természetesen az enyém volt az első. Az öcsémnek pedig fűzfa síp jutott. Amikor zsomport készített, kosarat font, cirok seprűt formált ugyanez volt a helyzet. Amikor a vetett szárt hozta haza akkor „hajasbabát„ kaptam tőle, amikor kukoricát morzsolt a kukorica torzsából hidast építettünk, ha kifogyott a boksz ,( cipőpaszta) a dobozából, berregőt, a kukorica szárból hegedűt csinált. Faragott még kis széket, padot, bilicke botot. Drótból hajtogatott egy u alakú tolókát, amivel a vaskarikát tudtuk futtatni, és hajtott fűzfából íjat és hozzá nádból nyilat.
A reggeli ima után ment az istállóba ellátni az állatokat. Nyolc óra körül jött be, és kérte a nagymamát, hogy forraljon neki egy kis téjt (tejet) Beleaprította a kenyér belét és jóízűen elfogyasztotta azt. Délután meg legtöbbször üres kenyeret evett körtível, szivával, ómával, divóval (körte, szilva, alma, dió), vagy éppen amilyen gyümölcs érett a kertben. Azóta is gyümölccsel eszem a zsíros kenyeret.
Vicces ember volt a nagyapám. Már nagyobbacska lány voltam, amikor egy néprajzkutató kereste fel. Híre ment, hogy a nagypapa volt az elkészítője annak a szerkentyűnek, amit pünkösd vasárnap délután a legények végig húztak a falun. Maskarába öltöztetett két bábút, egy fiút és egy lányt, és azt két kerékre rögzítette, ahogy a kerék forgott úgy a bábuk összeölelkeztek, akkor a legények tapsoltak, kurjongattak, úgy hívták föl magukra a figyelmet. Nem tudom a kutató hol használta fel a papám által mondottakat.
Még az jutott eszembe, hogy arról még nem is írtam pedig nagyon jellemző volt rá, hogy, harangszókor levette a kalapját és az Úrangyalát imádkozta. Ezt tette reggel, hajnali ötkor, amikor fölült az ágyban, délben és este a családdal együtt hangosan. Ha úton volt, megállította a tehén szekeret, akkor a bakon. Ha megkondult az esti harangszó úgy futottunk haza, hogy a „lábunk se érte a földet", mert tőlünk is megkövetelte ezt.
Nagyon szeretett olvasni. A nagymama főzött ő pedig hangosan felolvasott neki . A Vas megye a Szabad Föld, a Kincses Kalendárium és bármely könyv nem maradt olvasatlanul. Főleg az új dolgok érdekelték. Nagyon örült, ha olyan hírt olvasott , ami az emberek munkáját segíti. Egy nyári napon jött haza édesapám a mezőről, és azt mondta. Édesapám délután a kombájn itt aratja a Deckiben a búzát, ballagjon ki nézze meg. A legnagyobb titkot nem árulta el neki, hogy a kombájnon az ipari tanuló unokája, a Pisti a segéd, a Buti Mihály gépszerelő mellett. Időben kiment, nehogy lemaradjon valamiről. Megérkezett a kombájn, kezdte aratni a gabonát és egyszer csak az ő unokája integetett a gép tetejéről. A Mihály még le is szállt a kombájnról , hogy az öcsém egyedül maradjon, mert ő is tudta, hogy itt nagy meglepetés készül. A nagypapa nagyon sokáig emlegette ezt és akivel találkozott annak elmondta. Az a kis gyerek azon a nagy gépen, az én unokám volt.
Egyik alkalommal - gondolom, a nagymamával történt csavargásunk után- kiderült, hogy nem köszöntem valakinek az utcán. A nagymama figyelmeztetett, gyerek vagy és mindenkinek köszönni kell. Tanuld meg mindig a fiatalabb köszönti az idősebbet. Másnap a nagypapával mentem a Deckibe. Páran kint ültek a padokon és nagypapa hangosan köszöntötte őket. Adjon Isten! Mikor hazaértem kérdeztem tőle, nagypapa ezek a nénik nálad öregebbek voltak? (Ő nem tudta ezt miért kérdezem. Persze én az előző napi hibám és a figyelmeztetés tudatában azt hittem, hogy a nagymama mégsem mondta jól, mert nekem mindig a nagypapa mond igazat.) Nem kislányom. Mond, miért vagy erre kíváncsi? Azért, mert most az öregebb köszöntötte a fiatalabbat, ugye a nagymama tegnap nem jól mondta? De igen jól mondta öreganyád is, az is igaz, amit ő mondott meg az is amit én, mert ha bemész valahová, vagy valakikhez odalépsz neked kell őket köszönteni, még akkor is ha ilyen öreg is vagy, mint én.
A csavargások. A nagymama ha este vagy szürkületkor útra kelt, én voltam a bátorsága. Meggyújtotta a vihar lámpát és mentünk a faluba, akár rokonokhoz, akár jó ismerősökhöz, vagy a templomba. Akkor még nem volt világítás a faluban.
Történt egyszer, hogy a nagypapa levetette a bakancsát. Láttam én, hogy egy ruhát simogat a lábán. Futottam ki a nagymamához az udvarba, hogy jöjjön gyorsan, mert a nagypapa mindkét lábát baleset érte. A nagymamával siettünk a sebesülthöz segítséget nyújtani. A nagypapa nem értette ezt a nagy riadalmat, és a nagymama is látta már nincs baj. A nagypapa csak a kapcáját igazította meg a lábán. Akkor tudtam meg, hogy zokni helyett ő kapcát használ. Nyáron vékonyabb, télen vastagabb anyagból. Mindkettőjük, a nagypapa is és a nagymama konyha kötényt hordott. Ez egy kék színű kötény volt, kék színű pertli kötövel. A nagypapa egyik sarkát hozzáfogatta a nadrág derekához. a nagymama meg csak egyszerűen a derekára kötötte. Használták azt fát behozni, gyújtóst bekészíteni. gyümölcsöt szedni és még ki tudja mire.
A nagyapám volt a falu „fogorvosa”. A paraszt ember nem kereste fel minden gondjával az orvost, hanem eljöttek hozzánk. A nagymama behozta a kamrából a fogót, forró vízbe dobta, és megfogta a kezemet és futott velem hátra a szalmakazalig. Később megtudtam, hogy nem akarta hallani, és azt sem akarta, hogy én halljam, mi történik a konyhában. A nagypapa stokedlira ültette a pácienseket, és érzéstelenítés nélkül kihúzta a fájós fogat. Ha jól emlékszem az utolsó páciense a Gazdag Pali bácsi volt.
Minél idősebb vagyok, annál jobban látom, hogy ennek a két embernek az egyszerű élete mennyi szeretettel ajándékozott meg, és példamutatásukkal milyen nagyhatással vannak még most is jelen az emlékezetemben.
Nagy szüleim:
Szabó Mihály, aki 1887 -ben született Nicken Szabó Mihály és Csay Mária gyermekeként. Haláláig 1971-ig itt is lakott . A nicki temetőben nyugszik feleségével Főző Rozáliával ( 1898 )együtt. Ő Hegykőről származott. 1919- ben kötött házasságuk óta Nicken élt.
A következő fotókon már az én emlékeiben élő nagypapám és nagymamám 1970 - ben.
Búcsú vasárnap délután ültek fényképezőgép elé. Emlékszem a nagymama készülődésére .Döntenie kellett, hogy miben fényképezkedjenek le. A nagypapa kérte a ruháit, a fehér ümögöt (inget) a lájbit ( mellényt) a dómányt (zakó szerű kabátot) no meg a kalapot. Megpödörte bajuszát és kijelentette, hogy ő már készen van. A nagymama cvettert ( kardigánt) vett fel és ünnepi keszkenőt (kendőt) kötött. Egyik legkedvesebb családi fotóm ez a fénykép. Ha ránézek mindig eszembe jut a készülődésük.
Egy másik képen a negyedik lány unokájukkal, a Buksi kutyánkkal és az elmaradhatatlan kampós bottal..
Van még egy fénykép a nagyapámról, 1970 karácsony előtt mondta a férjemnek, gyere fiam engem fényképezz le , vagy pipával, vagy könyvvel, mert tudod én vagy olvasok vagy a pipát szívom. Hezitált egy kicsit, és a könyvet választotta. Megsúgta, azért ,mert öreganyátok a pipázásért mindig mondogat velem, amit óvasok (olvasok) azt meg szívesen hallgatja. Három hét múlva eltemettük. Úgy búcsúzott tőlem, ne sírj kislányom mindenkinek eljön az ideje az enyém most jött el. Amilyen bölcsen élt olyan bölcsen ment utolsó útjára.
Négy gyermekük volt. István (1920) ő volt az én édesapám, Erzsébet (1922), Mária (1924) és Rozália (1927).( A képek az 1938-40 években készültek)
A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek (illusztrációk ) az internet képtárából valók.