Valahol még úgy bennem él,

Az iskolám, szerettem én.

Azt a termet, azt a padot, 

Belül most is gyermek vagyok. 

( Alberth)

 A nicki iskolába jártam 

Szinte  most  is látom,  ha  behunyom  a  szemem  és  emlékeim  közt  kutatok, hogy  1954  szeptember  elsején  édesanyám  kézen  fogva  vezet  a  nicki  Iskolába.  Iskolaköteles  lettem.  A  fehér  szandálomban, az ünneplő  ruhámban  (nem emlékszem rá milyen volt)  öltözve, egy nagy csokor  kerti  virággal kezemben megyünk kettesben.  Szorítom  édesanyám  kezét, izgulok.  Figyelem  kik   jönnek  még  az  úton.  Jönnek  szomszédok, ismerősök,  játszótársak,  de én  csak nem  engedem a  biztonságot nyújtó, szerető kezet.  Édesanyám látva  izgalmamat  nagy  lánynak  becézget.  Biztat, ügyes  vagy  te, majd meglátod, hogy megszereted  az  iskolát.  Itt  sok  mindent  megtanulsz.  Megtanulsz  írni,  olvasni, meg  tudod  itt játszani  is lehet  a sok –sok  kis pajtással.  Az előzőleg elkészített, örömmel  megvásárolt egyszerű kis  ( szinte  kemény  papírból  lévő )  háti  táskámmal  büszkén  lépegetve  haladunk.  A tolltartóm is ott ékeskedik benne. (  Fából  készült  a tetejét  le lehetett  húzni, a tető két  kis mélyedést  takart  és  alkalmas volt arra, hogy két szál ceruza beleférjen. ) Később  az  egyik  ceruza  helyét  a tollszár az írótollal együtt  foglalta el. Tollat csak harmadik  osztályban  használhattunk.  Az  volt ám a móka.  A  padokon  volt  tintásüveg  tartó. Abba  tettük az üveget,  és mártogattuk  onnan  a  tollal a tintát. Azt a malacságot, amit először csináltunk. Csupa  tintapaca  lett a pad, az irka, a kezünk.  Egyszer még  a  mögöttem  ülő  kislány  a tintásüvege tartalmát rám is borította. Kárba veszett, kimoshatatlan lett a fehér kötényem,  mert  mi  fodros kötényekben jártunk ám  az iskolába. ) Nem emlékszem nagy ünnepélyes   évnyítóra,  csak arra   hogy az Orbán Erzsébet  tanító néni, mint egy anyuka, kézen fogott  és  beültetett  a padba.

Olyan padok voltak az én  időmben, hogy  négy  gyerek  ült  egy  padban.  Úgy  tudott  kiszállni, aki belül  ült, hogy a szélsőnek  is ki kellet  ugrani,  ha a tanító néni  szólította.  Úgy  ültünk,  hogy  két  lány ült a baloldalon, két  fiú a jobb  oldalon.  Az  első  sorban  ültem, belül.  Bal  szomszédom  a  Wittinger  Ilus volt.  A  fiúk  közül  az  Elek  volt  az  első  sorban  és  úgy  emlékszem  a  Gallen  Jancsi. A harmadik osztályosok,  akik  egy  teremben tanultak velünk, már otthonosan mozogtak, gyorsan elhelyezkedtek  a mögöttünk levő padsorokban.  A szülők már eltávoztak, haza mentek, ezért  akadt aki  sírdogált.  Kis  falusi  gyerekek  voltunk, volt, akit az udvarról sem  igen engedtek ki  a szülei,  persze hogy meg volt  illetődve.  Ez  a  délelőtt  rövid  volt  sokat  játszottunk, mesélgettünk. Bemutatkozni   nem  kellett,  mert  kis falu lévén, iskolatársainkat   is  és a tanító nénit is ismertük, és ő is ismert minden családot a faluban.

Hazaérve  már  várt a család a  verondán.  Mindenki  kíváncsi  volt  a  nagy, iskolás  lányukra. Arra emlékszem  a nagypapa egy kérdésére sem tudtam felelni.  Hiába  kérdezte, meg van e még az a nagy kályha,  föléred a táblát.  Én  semmit  nem láttam  az  osztályteremben első napon.  Másnap  aztán  igyekeztem fölfedezni  ezeket  a tárgyakat is. Csodálkoztam, szinte nem is  hittem, hogy  előző nap is ott volt az a hatalmas ember nagyságú kályha. A  tanítói asztaltól, és  a  táblától nem messze állt.  Odaálltam  mellé  tátott  szájjal  néztem föl rá,  mert  én még  ekkora  kályhát nem láttam. Nekünk csak  egy  fél  méter  magasságú  kis  vaskályha  fűtötte  a   szobánkat.  Megcsodáltam   a  három  lábon álló táblát is, aminek  egyik  fele vonalas  a másik fele kockás volt. 

Egyszer  csak  megérkezett  a  tanító néni.  Közös imádság következett.  Mindnyájan katolikusok voltunk az osztályban. A tanító néni  ugyan úgy tanított bennünket  imádkozni, mint  a  család  tagok,  vagy  a plébános úr. Minden egyházi  ünnepet megünnepeltünk  a hittan órákon és a  tanórákon.  A felkészülésünket  is  a tanító néni szervezte.  Nagyon  szép  egyházi  énekeket  és  verseket  tanított meg nekünk.    A  közös  imádságokat  követően  ellenőrizte, hogy  nem  hiányos  e  valakinek  a  felszerelése.  Nem  büntetni  akarta  a  kis nebulót, csak arra volt kíváncsi, tud  e  megfelelően  dolgozni.  Emlékszem  arra, hogy  volt olyan osztálytársam,  akinek  ő adott  egy –egy  irkát, vagy ceruzát, hogy  meg tudja  írni a feladatot.  Volt  amikor ő  is csak egy üres gyűrött  lappal tudott szolgálni, de akkor is lehetővé tette a tudás megszerzését minden gyerek számára.

Úgy  emlékszem  két  irkánk  volt.  Egy kockás  és  egy  vonalas.  Nagyon  vékony, kicsit  szürkés  papír alapanyagból.  Nagyon  kellett   vigyázni,  mert  könnyen  szamárfüles lett.  Nem  tartoztam  a legrendetlenebbek  közé,  vasaláskor  mégis  édesanyámnak  vittem  a  füzetemet, és  kértem  a  lapok kisimogatását. Olvasó könyvünk csak harmadik osztálytól  volt.  Addig  a  tanító  néni  írta a feladatokat  a táblára. Onnan  néztük  le  és  oldottuk  meg a számtan, írás  feladatokat.  Amíg  kicsik voltunk  minden  gyerek  irkájában  előírta, azt  a  négy   sor  írást, vagy  számtan  leckét, amit  otthon kellett  megoldani.  Minden  negyedik  sor  után sormintát rajzoltunk, akinek  volt, színes ceruzával.  A minta is kapcsolódott a feladathoz.  Minden  órai  és  házi leckét megnézett, és  leosztályozott.

Lassabb ütemben tanultunk.  Az  első  osztályban csak  a  nyomtatott  betűket  tanultuk  meg, és  az  irkánkban  írt szöveget  szótagolva  olvastuk.  Számtanból  húszig  tanultuk  az  összeadást  és  a  kivonást. Harmadikban hangzott órák előtt az egyszer egy az egy…., és akkor kezdtünk történeteket, meséket olvasni,  Magyarországról  tanulni,  a  térkép  használattal  a  növény  és  állat világgal  együtt.  Ének,  testnevelés  és  rajz  óránk  csak  ritkán  volt.  De  sebaj  a  tízpercekben  volt olyan éneklés  az   iskola  udvaron  és  olyan szaladgálás,  hogy  kitett  az a  tíz perc  egy ének  és egy tornaórát is egyszerre. A környéken lakók hallották vidám énekünket,  ricsajunkat  télen, nyáron  egyaránt.  Nem  volt  csengőszó, a  tanító néni  föltartotta  a kezét  és  „Befelé „volt.   A  nagy  játékot még akkor sem hagytuk abba.  A búj, búj zöldág játékkal vonultunk be a tanterembe. Télen is kimentünk bármilyen hideg volt.  A  tanító  néni  a megrakott kályha mellé állított bennünket melegedni, hogy egy kicsit fölolvadjunk.  Volt,  amikor a Hegedüs Vince plébános úr is a kályha mellett tartotta meg a hittan órákat.  Körbe álltuk, vagy  guggoltuk  a  tűzet  és  a sötét  téli napokon ott mesélt nekünk tanulságos szép történeteket.  Olyan  csöndben  hallgattuk  szavát, még  a legrosszabb gyerek is átszellemült megnyugtató  szavaira. Nagyon hamar sírt ő.  Amikor  a  története  olyan  szakaszhoz  érkezett,   ami   nagyon  megérintette,  elcsuklott  a hangja.  Kitörölte  szeméből  a  könnyet  és  tovább  szőtte  az  érdekes  mondandóját.  Ezek  az  átéléssel  fűszerezett   beszédei  emberközelivé  tették  őt  a  gyerekek  és  a  falu  lakói számára.

Szólnom kell még a  Kernya  Erzsébet  tanító néniről  is.  Ő második osztálytól tanította a mi osztályunkat.   Az  első osztályt  az imádkozás és  a vallásosság  jellemezte, második  osztályban már lekerült   a feszület az iskola faláról  és csak a hittan órák zajlottak a régi szokás szerint. A közösségi élet az iskolában átalakult.  Nekünk  gyerekeknek nem volt más változás, mert a tanító nénink  ugyanolyan  lelkes,  jó  szervező  és  a  gyerekeket  szerető pedagógus volt.  Összefogta  a  falu lakosságát,  programokat  szervezett, színdarabokat  tanított.  Sürgött,  forgott  a  lakosság  között.  Nagyon  megszerettette  magát  a  közösséggel.

Mikor  mi kis iskolások voltunk  minden  reggel  negyed  nyolckor  részt  vettünk  a  szentmisén, és  nyolc  órára  mentünk, dehogy mentünk futottunk, mint a  kiscsikók  az iskolába.  A táskánkat  a szentelt   víz tartó  alá  szoktuk  helyezni?, dobni.   Sokszor  akkora  kupac  volt  ott,  hogy a  nénik  alig tudtak  átlépni  egyik  másikon.  Persze  ez  azért  volt, mert  nem sorban szedtük  ám el  a kupacból  a sajátunkat, hanem  volt, hogy a legaljáról húztuk  ki, szétdöntve a rakást.  Olyan  is  előfordult,  hogy  a  nagy  versengésben  egyik, másik  társunk  táska nélkül  érkezett az  iskolába.  Gondot  okozott  ezzel  a  János  bácsinak,  aki nem tudta  emiatt a templom  ajtót bezárni.  Ezek a  reggeli  és  a rendszeres  vasárnapi  szent  misék  életünk  részévé váltak.  Egy falusi kisgyereket  a mindennapi szentmise, a közös imádságok  és az iskola  készítette  föl  az ünnepek  várására, megünneplésére. Nekünk az egyházi ünnepek voltak az  ÜNNEPEK.  

Négy évet jártam ebbe az iskolába. Az ötödik osztálytól már Répcelakra meneteltünk minden nap, de  ez  az iskola volt az én első iskolám.  Itt  születtek  első  és  feledhetetlen  iskolai  emlékeim, amiket  ezeken a  sorokon  is tovább őrzök.  Köszönöm a  fent említetteknek azt, hogy a szép gyerekkoromat  felidézve,  az  ő  viselkedésük, tanításuk  és példamutatásuk  még  most is  elevenen él, élhet  bennem.

A képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek ( illusztrációk) az internet képtárából valók.

2013 , február  10.