2013.02.13 13:47

 

 

 Hol van már a régi iskolám?

      Múló idő, mondd hol van már !

Merre van a régi tanterem?

  Csak az emlék játszik velem.

                                                                 (Alberth)                                                                                                                                                                                                                                                                                    

 

Felső tagozatos lettem.

 

 

 

 

 

1958  szeptember  elsején ünnepélyes  év  nyitóra  gyűlt  össze  a répcelaki  iskola udvarán  a gyereksereg.  Nem  csak  a  répcelaki,  hanem  a  nicki  és  a  csánigi  gyerekek  is  itt gyülekeztek,  köztük  én  is.  Az udvaron sok idegen arcot láttam, kissé megszeppentem. Idegen volt  a  hely,  a tanárok.  Az  otthonos, kis  nicki  iskolámat  mögöttem  hagyva, tele félelemmel  vártam  az  ünnepség végét.  A  Dörnyei  Laci bácsi volt az igazgató. A  hangját  hallva, bizakodva tekintettem a jövő felé.  Rendkívül  szimpatikus  volt  első  látásra.  Megjelenése, barátságos szavai kicsit megnyugtattak.

 Osztályonként gyülekeztünk és a csengős osztályterembe vezetett bennünket egyik tanárnő.  Nekem  ő volt az OSZTÁLYFŐNÖK.  Nagyon szép emlékeim vannak róla.  Rendkívül egyszerű öltözetű, gyönyörű kiejtéssel, hibátlan fogalmazással tanította nekünk a magyar nyelvet. Fosztás  kis  szatyorjából  vette  elő  a magyar és osztályfőnöki  órára szükséges eszközeit.  Amikor  felolvasott  szinte kábulatban hallgattam szavait.  Az írása olyan volt , mintha  gyöngyöt  raktak  volna  az irkák soraira, vagy a táblára. Óra végén fejére kötötte kis fejkendőjét és apró lépteivel ballagott a tanári felé. Magam előtt látom alakját és szívesen gondolok  vissza  rá sok, sok szeretettel. Ő volt  Szabó Kálmánné, a répcelakiak  Szabó tanárnője.

 Emlékszem   advent  idején  egyik  osztályfőnöki  órán elvitt  bennünket a répcelaki áruházba, ahol a  Földműves Szövetkezet karácsonyi  játék és ajándék  kiállítást és  vásárt rendezett, és  fogalmazás versenyt írt ki. Az élményeinket kellett leírni. Ez  volt  az első nyilvános  fogalmazványom, ami közönség elé került.  Igyekezetemnek könyvjutalom lett az eredménye.  A harmadik díjat kaptam egy könyv  kíséretében.  Ez  1960.- ban volt.  A könyv írója  és címe. Száva István  A szirakuziai óriás.  A  szüleim  nem  tudtak  semmit  a nevezésemről.  Amikor  a  karácsonyi  vakáció előtt való napon átvettem a könyvet, büszkén  vittem haza.  Kitaláltam, hogy majd szentestén  a  karácsonyfa  alá  teszem.  Azt  akartam, hogy a családnak  én is okozzak meglepetést. Sikerült is, édesanyám  könnybelábadt  szemmel  puszilgatott a karácsonyfa alatt. Azóta a könyves polcomon őrzöm ezt a könyvet és benne annak a karácsonynak az emlékét.  Időnként kezembe is veszem,  elolvasom  a  piros  ceruzával  írt szöveget, az én első  jutalmazásomról.  Egy, két  percre  ismét  visszacsalogatom   a gyerekkorom  egyik  szép pillanatát. Még a szövetkezetet említve eszembe jutott , amikor karácsonyi ünnepség volt az irodában. A dolgozók gyerekeinek ajándékkal kedveskedtek. Volt karácsonyfa, alatta névre szóló ajándék.Emlékszem egyik karácsonykor nyakláncot, másik alkalommal sakk készletet kaptam.Két fiatal dolgozó adta át a Csöpi és a Hugi néni.

A hatodik, hetedik osztályban az osztályfőnököm a Horváth Zoltánné és a Horváth Zoltán  volt.  Az egyik rajzot, a másik éneket tanított.  A tanár úr  volt  az, aki  az iskolának az énekkarát  létrehozta. Tanította  a szép  népdalokat,  no meg a mozgalmi dalokat. A falu összes  rendezvényén részt  vettünk.  Felkötöttük  az  úttörő  nyakkendőnket, kihúztuk magunkat, és  harsogtuk dalainkat a kultúrházban, a népkertben, vagy éppen a foodbalpályán.

Írnom kell még a Takáts Ernő tanító bácsiról is. Szép ősz haja, egyenes tartása, méltóságteljes  megjelenése, ami  megmaradt emlékeimben. Növény és állattant tanított. Szigorú,  rendet  megkövetelő  tanító volt.  A fegyelmezésére  jellemző volt  a nem  illik, nem így kell csinálni szavak.  Nevelt is bennünket, tanította a viselkedés szabályait, és az élővilág védelmét, és annak szeretetét. Feladatként adta, hogy a nyári szünetben növény és állat (rovar) gyűjteményt készítsünk.  Jó kis nyári elfoglaltság volt ez. Összegyűjtöttük a növényeket, két tégla közt lepréseltük, majd a rajzlapra felragasztottuk. Az rovarokat pedig gombostűvel rögzítettük a kartonhoz.

Az oroszt, mint kötelező idegennyelvet a Király Gyula bácsi tanította. Jó magyaros kiejtéssel betűztük a sorokat, és mindig megdícsért bennünket.

A nyolcadik osztályban a Nagy Lajos tanár úr volt az osztályfőnököm. Tanított ő fizikát, számtant, kémiát, testnevelést. Ő a többi tanárhoz képest fiatal volt. Lazábban is vette a dolgokat. Nagyon szerettem a számtan óráit. Jól elmagyarázta a tudnivalókat. A tornaórák az udvaron voltak. Fekete klott nadrágban, fehér blúzban tornáztunk.  Ő  volt az úttörő csapat  parancsnoka. Egyik évben elvitt bennünket Csillebércre. Vonattal mentünk, utaztunk villamossal, kis vasúttal. Hatalmas élmény volt. Sátrakban aludtunk. Még  egy  hajó kirándulás  is belefért  a  programba.  A  Dunán  hajóztunk,  Visegrádig  meg  vissza.  Nagy esemény volt ez a falusi gyerekek számára. Még ma is emlékszem arra az útra, a vonat monoton  kattogására, az önfeledt  éneklésre  és arra, ahogy a Duna, a Parlament, az Úttörő Vasút  ” kilépett „ a könyvemből  és teljes valóságában ott volt előttem .

Még  a  termekről  nem  is  írtam.  Csodálkoznának  a  mai gyerekek,  ha  visszafordítanák  az  idő kerekét.  Nem  találnák  a számítógépeket,  a  torna  felszereléseket,  a  mai modern eszközöket. Lenne egy három lábon álló tábla,  a Vörös tanító bácsi által készített  Magyarország  térkép, a  szén  tüzelésű  kályha, és az olajos padló.  Az iskolába sem autóval szállítottak bennünket, hanem gyalogosan  közlekedtünk.  Melegben, esőben, hóban, sárban, nem is  olyan finom ruhákban  minden nap megjelentünk időben. Sorban, kettesével  haladtunk az úton.  Az is előfordult, hogy a nagymama  és édesapám még feladatot is adott. A földműves szövetkezeti iroda mögött a Nicki utca felöli bejáratnál lakott és dolgozott a Nagy bádogos. Hozzá vittem a lukas edényeket foltoztatni. Cipeltem a táskám mellett a nagy fazokat vagy lábost.  Édesapám meg azzal szokott megbízni, hogy menjek be a szövetkezet irodájába, keressem a Csöpi nénit, (Simon Józsefné) vagy a Hugi nénit  ( Kovács Kálmánné) és kérjek tőlük bárca könyvet, amit a darálóban használt. Arra is emlékszem, amikor télen az édesapák lapátolták előttünk a havat, és arra  is amikor édesapám csapájában jutottam el a  laki határig.  Nekünk  ilyen  körülmények  jutottak.    De   ezek  között  a  falak  között, a  vidám, tartalmas  iskolaévek  alatt  megtanultunk, nem csak írni, olvasni, számolni, hanem  ezektől  a tanítóktól  elleshettük azt is hogyan kell  élni, hogyan kell egymást megbecsülni, egymáshoz alkalmazkodni  és esetleg a másikat fegyelmezni.  Köszönet érte mindnyájuknak.

Nincs  meg  már  az  iskolánk. Lebontották.  Nagyon  szép tér  és  egy  csodálatos  szökőkút  áll a helyén.  Az  ötven  éves  osztálytalálkozó  egyik  programja  az volt, hogy  körbe, körbe sétáltunk  a téren  és megtiportuk azt a földet,  ahol egykor a mi iskolánk  állt.

 

A  képgalériában közzétett képek a családom fotoalbumából, a cikkek végén lévő tartalomban megjelentetettek  (illusztrációk)  az internet képtárából valók.

 

Répcelak, 2013  február  12